— Könyörgöm, Lilla, miféle kétszázezer forintról beszélsz? Láttad te egyáltalán a kimutatásaikat, mennyi pénz folyik be hozzájuk? — Nóra hangja úgy hasította ketté a konyha esti csendjét, mint éles kés a puha vajat. Lilla a folyosón dermedten állt meg, a másik cipőjét már le sem tudta húzni. — Az a menyed titokban villát vett magának Balatonalmádiban, miközben ti itt tésztán éltek. Mondom én neked, bennünket semmibe vesz.
Lilla a mellkasához szorította a bevásárlószatyrot. Diétás abonett, zsírszegény túró, friss zöldfűszerek — a szokásos esti vacsorához való holmik. A zacskó alján ott lapult egy doboz drága bonbon is Nórának, amit Lilla rendszeresen megvett neki „csak úgy, a teához”, mert tudta, mennyire rászokott. Abban a pillanatban azonban ez az őszinte kedvességből választott ajándék nevetséges alamizsnának tűnt.
A konyhából néhány másodpercig nem hallatszott más, csak a kanál csilingelése a csésze peremén. Márk kevergette idegesen a cukrot. Mindig ezt csinálta, amikor az anyja belekezdett a kedvenc sirámába.
— Anya, elég már — szólalt meg végül Márk. A hangja fáradt volt, de egyáltalán nem tiltakozó. Nem úgy beszélt, mint aki meg akar állítani valakit, inkább úgy, mint aki legalább halkabbra kérné. — Miféle villa? Lilla tíz éve dolgozik megállás nélkül. Ha van valamije, azért ő küzdött meg.
— Ő küzdött meg! — horkant fel Nóra. — És te mit csinálsz azon az építkezésen? Te mérnök vagy, fiam! Ő meg mi? Egy kereskedő! Beleült a készbe, nem tett keresztbe egy szalmaszálat sem. Ül a kis szalonjában, reszelgeti a körmöket, te meg utána a maradékot kapargatod.
Lilla lehunyta a szemét. Hát így álltak. Az, hogy tíz év alatt a semmiből felépített egy szépségszalon-hálózatot, egy bérelt, apró pincehelyiségből indulva, Nóra szerint mindössze annyit jelentett, hogy „körmöket reszelget”. Márk pedig, aki tizenkét éve ugyanazon a poszton ült egy építészirodában, havi nagyjából kétszáznyolcvanezer forintos biztos fizetéssel, az anyja szemében „megszakadt a munkában”.
Lilla szándékosan nagy erővel csapta be maga mögött a bejárati ajtót, hogy jelezze: megérkezett.
— Itthon vagyok — mondta hangosan, miközben a nappali felé indult, és még csak a konyha irányába sem nézett. — Vacsorázni akar valaki?
Nóra azonnal kiúszott a konyhából. Testes, tartásos asszony volt, magasra tupírozott frizurával, amelytől leginkább egy nyugdíjazott operadívára emlékeztetett. Színpadias mozdulattal csapta össze a kezét.
— Jaj, Lillácskám, éppen rólad beszélgettünk! Dicsértünk ám. Mondtam Márknak, milyen szerencséje van veled. Szép is vagy, okos is, és még jól is keresel.
Lilla egyenesen belenézett a világos, kissé kidülledő szemébe. Mélyen, a tekintete alján valami sötét és ragacsos kavargott. Nem szeretet volt. Még csak nem is gyűlölet. Irigység.
— Köszönöm, Nóra — felelte szárazon, és belépett a konyhába. — Fáradt vagyok, úgyhogy hagyjuk a színjátékot. Hallottam, miről beszéltek.
Márk az ablaknál állt, csészével a kezében. Olyan arca volt, mint aki bármit megadna érte, ha most hirtelen valahol nagyon messze lehetne. Mondjuk az Antarktiszon. Vagy egy bányában.
— Pontosan mit hallottál? — kérdezte Nóra kihívóan, és egy pillanat alatt taktikát váltott.
— A balatonalmádi villát — Lilla közben kipakolta az élelmiszereket az asztalra. Mozdulatai fegyelmezettek voltak, de az ujjai alig észrevehetően remegtek a feszültségtől. — A tésztát. Azt is, hogy én magukat nem nézem embernek.
— Talán nem így van? — tette csípőre a kezét Nóra.
Ez volt az a pont, ahol minden eldőlhetett. Egy másodperccel korábban még el lehetett volna ütni az egészet egy ostoba tréfával, valami olyasmivel, hogy „jaj, nem úgy értettem”. Lilla várt. Márkra nézett. A férje hallgatott. Úgy bámulta a csészéjét, mintha legalábbis egy kincses térkép rajzolódna ki a teában.
— Mi az, ami nem így van? — kérdezte halkan Lilla.
— Semmi sincs így! Azt hiszed, különb vagy nálunk? Azt képzeled, mert több pénzed van, már királynő lettél? És azt elfelejtetted, hogy mi Márk apjával egész életünkben a gyárban gürcöltünk, hogy lakást vehessünk neki? Hol laknátok most nélkülünk?
Lilla lassan fordult szembe vele. Nagyon lassan, mint egy összenyomott rugó, amelyet csak fegyelmezett erő tart vissza attól, hogy hirtelen kipattanjon.
— Nem felejtettem el, Nóra. Ezt a lakást maga és András vették. Ezért őszintén hálás voltam. Éppen ezért, amikor öt éve teljes felújításba kezdtünk, minden megtakarításomat beletettem: hatmillió forintot. A nagymamás, régi lakásból élhető, modern otthont csináltam. Akkor megköszönte, másnapra pedig úgy tett, mintha semmi sem történt volna. A felújítás hitelét két év alatt fizettem vissza. Egyedül. Az önök segítsége nélkül.
Nóra egy pillanatra meghökkent. Nem volt hozzászokva, hogy bárki ellentmondjon neki. A családban mindenki ahhoz alkalmazkodott, hogy amit anya kimond, arra a többiek bólintanak. Márk továbbra sem szólalt meg.
— Ó, hát így beszélsz velem! — csattant fel az anyósa.