Nóra mindkét kezét a mellkasára szorította, mintha abban a pillanatban kapott volna szívrohamot.
— Márk, hallod ezt? — fordult a fiához felháborodottan. — A szememre hány egy falat kenyeret! Én lakást adtam neki, ő meg itt a felújításával vagdalkozik! Most már vállalkozása van, nagy üzletasszony lett belőle, mi meg csak egyszerű gyári parasztok vagyunk, igaz?
— Anya, elég lesz — szólalt meg végre Márk. Letette a bögréjét, aztán fáradt tekintettel Lillára nézett. — Lilla, miért kell ezt rögtön felfújni? Anya csak kérdezett valamit. Te mindig úgy veszel mindent, mintha támadás lenne. Ha akarod, majd bocsánatot kérek helyetted.
— Helyettem? — Lilla lassan ismételte meg a szót. Úgy érezte, valami odabent megpendül, aztán veszélyesen megfeszül benne. — Mégis miért kérnél bocsánatot, Márk? Azért, mert az anyád az előbb kofának nevezett? Vagy azért, mert úgy beszél a pénzemről, mintha az automatikusan a tiétek lenne? Esetleg azért, mert a hátam mögött azt terjeszti, hogy lenézlek benneteket?
— Te ezt teljesen félreérted! — sivította Nóra. — Én mindig jó szívvel voltam hozzád! Te meg…
— Múlt hónapban is én mentem át magukhoz — vágott közbe Lilla, és most először emelte fel igazán a hangját. — Amikor a váci háznál szétment a cső. Emlékszik? Három ügyfelet mondtam le, beültem az autóba, és odarohantam, mert maga zokogott a telefonban, hogy Márk dolgozik, magát meg elönti a víz. Én hívtam ki a szerelőket, én fizettem ki a sürgősségi kiszállást, én vettem új szivattyút hetvenkétezer forintért, és három órán át álltam térdig a jéghideg vízben, amíg kicserélték azt a nyomorult csövet. Erre emlékszik, Nóra?
Az anyósa arca sötétvörösre váltott.
— Talán kértem én ezt tőled? — csattant fel. — Magadtól jöttél! Senki nem hívott! A szivattyúból is a legolcsóbbat vetted, láttam a neten, voltak kétszer annyiba kerülő darabok is! Most meg felsorolod nekem a jótetteidet, mintha életem végéig hálásnak kellene lennem?
Lillából hirtelen kibukott a nevetés. Nem vidám volt, hanem éles, ideges, szinte idegenül csengő.
— A legolcsóbbat? — kérdezett vissza. — Nóra, az egy olasz szivattyú volt, a kategóriája egyik legjobbja. De tudja mit? Nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy én állandóan segítek magának. Hónapról hónapra. Hol pénzzel, hol bevásárlással, hol háztartási gépekkel. Amikor beteg volt, én vittem a gyógyszereit. Amikor telefonra volt szüksége, odaadtam a sajátomat, pedig szinte új volt. Amikor Márknak nem volt pénze a maga születésnapjára, én vettem meg azt a bundát, amiről három éve álmodozott. És maga egyszer sem — egyetlenegyszer sem — mondott nekem egy egyszerű, emberi köszönömöt.
A konyhára olyan csend telepedett, mintha még a vízforraló zúgása is elhalt volna.
— A bunda… — suttogta Nóra, de azonnal összeszedte magát. — És akkor mi van a bundával? Az ajándék volt, nem fizetőeszköz! Azt hiszed, mert van pénzed, mindent megvehetsz? A tiszteletemet? A fiam szeretetét? Márk nélkül te senki vagy! Ki vagy te egyáltalán? Egy lány valami isten háta mögötti kisvárosból, aki idejött Szegedre karriert csinálni! Az anyád egy vidéki iskola tanárnője, az apád meg egy alkoholista volt, aki otthagyta a családját! Mire vagy ennyire nagyra?
Ez már nem egyszerű sértés volt. Ez tudatos ütés volt, pontosan oda mérve, ahol a legjobban fáj. Olyan ember szájából hangzott el, akinek Lilla valaha bizalmasan mesélt a gyerekkoráról, mert akkor még azt hitte, az anyósa szinte családtag.
Egy pillanatra elsötétült előtte minden. Lilla a konyhaasztal szélébe kapaszkodott, nehogy megszédüljön.
— Hallgasson el — mondta nagyon halkan. — Azonnal hallgasson el.
— Miért, talán fáj az igazság? — Nóra már nem tudta visszafogni magát. Úgy sodródott előre a saját dühében, mint egy fék nélküli teherautó. — Azt hiszed, nem látom, miért mentél hozzá Márkhoz? Kellett neked a szegedi állandó lakcím! Kellett a lakás! Kihasználtad a fiamat!
— Anya, hagyd abba! — kiáltott fel Márk. Teljesen elsápadt, a homlokán verejték gyöngyözött. — Hallod egyáltalán, miket beszélsz?
— Te meg maradj csöndben! — förmedt rá Nóra. — Ez a nő az ujja köré csavart, te meg még örülsz is neki! Ülsz mellette, mint egy rongy, teljesen a papucsa alatt!
Lilla lassan kiegyenesedett. A halántéka lüktetett, de amikor megszólalt, a hangja már szinte nyugodt volt. Hideg, tiszta és éles. Olyan hang, amellyel ítéletet szoktak kimondani.
— Nóra. Először is: szegedi lakcímem három évvel azelőtt lett, hogy egyáltalán megismertem volna a fiát. A saját pénzemből vettem egy apró szobát egy társbérletben, amit három munkahely mellett kerestem meg. Másodszor: amikor hozzámentem Márkhoz, ő ebben a lakásban élt, amely akkor inkább hasonlított egy raktárra, hetvenes évekbeli tapétával és olcsó bútorlapból összerakott szekrényekkel. Én csináltam belőle otthont. Harmadszor pedig beszéljünk az apámról.