Az apám soha életében nem volt részeges ember. Tüdőrák vitte el, mert évekig egészségkárosító üzemben dolgozott. Tizenkét éves voltam, amikor meghalt. És senkinek, értse meg, senkinek nem fogom megengedni, hogy bemocskolja az emlékét.
Ekkor Lilla a férje felé fordult. Márk lehajtott fejjel állt, akár egy rajtakapott kisdiák, aki pontosan tudja, hogy hibázott, mégsem meri kimondani.
— És te? — kérdezte Lilla halkan, de a hangja metszett. — Te nem akarsz semmit mondani? Az imént megalázta a szüleimet. A családomat. Engem. Ezt szó nélkül hagyod? Egyetértesz vele?
Márk lassan felemelte a tekintetét. Olyan üres, gyötrődő fáradtság ült a szemében, hogy Lillának egy pillanatra majdnem megesett rajta a szíve. De csak egyetlen pillanatra.
— Lilla, hát ismered anyát — motyogta. — Nem rosszindulatból mondta. Csak felkapta a vizet. Idős már, tudod jól. Ne viselkedj úgy, mint egy sértődött gyerek. Mondott valami butaságot, előfordul az ilyesmi.
— Valami butaságot — ismételte Lilla lassan. — Évek óta apránként tapos belém, módszeresen próbál semmivé tenni, te pedig azt mondod, csak butaság volt. A hátam mögött arról tanácskozik, hogyan lehetne rendelkezni a pénzem felett, te meg annyival elintézed, hogy előfordul. Belemarkol a lelkembe, belerúg a halott apám emlékébe, és te azt kéred, ne vegyem a szívemre.
— Mégis mit vársz tőlem, verekedjek össze vele?! — Márk hangja hirtelen kiáltásba csapott át. A kétségbeesett tehetetlenség annyira nyilvánvaló volt benne, hogy Lilla abban a másodpercben mindent megértett. — Dobáljam ki a saját anyámat?! Ő az anyám, felfogod? Az anyám!
— Én pedig a feleséged vagyok — felelte Lilla. — Tizenkét éve én vagyok a családod. Csak úgy látszik, ezt neked ennyi idő sem volt elég megérteni.
Nem várt tovább. Megfordult, kilépett a konyhából, és bement a hálóba. A szekrény felső polcáról levett egy kisebb utazótáskát, majd elkezdte beledobálni a holmijait. Annyira remegett a keze, hogy a felsők kicsúsztak az ujjai közül, és néhány a padlón landolt.
Alig telt el egy perc, Márk már ott állt az ajtóban.
— Mit művelsz? — kérdezte rémülten.
— Pakolok. Egy ideig Dóránál fogok lakni.
— Lilla, ne csinálj ostobaságot! Egy átlagos veszekedés miatt akarsz elmenni? Most komolyan ezzel akarod felverni az áradat? Anya biztosan megbánta már, ismerem!
A folyosóról azonnal behallatszott Nóra éles hangja:
— Menjen csak! Menjen, amerre lát! Menyasszonyt találunk neked még százat is, különbet nála! Láttunk már ilyet, ne higgye, hogy pótolhatatlan! Mit képzel magáról, hercegnő?
Lilla keserűen elmosolyodott, és a neszesszerét is a táskába hajította.
— Hallottad? — nézett a férjére. — Anyád semmit sem bánt meg. Nem érdekli. És úgy tűnik, téged sem igazán. Neked csak az számít, hogy minden menjen tovább a régi kerékvágásban. Hogy ő bármikor beállíthasson, belém törölhesse a lábát, te pedig úgy tehess, mintha minden rendben volna. Én meg hallgassak, mosolyogjak, és fizessek tovább.
— Beszéljük meg holnap, jó? — Márk megpróbálta elvenni tőle a táskát. — Most fel vagy dúlva, olyasmit mondasz, amit később megbánsz!
Lilla egy határozott mozdulattal behúzta a cipzárt, kis híján odacsípve Márk ujjait.
— Tizenkét év — mondta, és egyenesen a szemébe nézett. — Tizenkét éven át hittem valamiben. Te pedig közben csak ültél, és vártad, hogy majd anyáddal ketten valahogy lerendezzük egymás között. Te nem férj vagy. Te albérlő vagy. Egy ember, aki ugyanazon a címen lakik velem, és kényelmesen él abból, amit én keresek.
— Ez nem igaz! — csattant fel Márk. — Szeretlek! Ezt te is tudod!
— Szeretsz? — kérdezett vissza Lilla, miközben felvette a kabátját. — Akkor miért nem mondtad neki egyszer sem, hogy: „Elég, ő a feleségem, és hálás vagyok neki”? Miért nem közölted vele, hogy én fizetem a hitelt, miközben te szépen félreteszed a saját fizetésed? Miért hallgattad el, hogy én viszem orvoshoz, én veszem meg neki a drága gyógyszereket, amikor a nyugdíja már nem elég rá? Miért tűrted, hogy újra meg újra kufárnak meg felkapaszkodott senkinek nevezzen, miközben te ugyanabban a percben tőlem kértél pénzt benzinre?
Márk nem válaszolt. Csak nyitogatta és csukogatta a száját, mint egy partra vetett hal.
— Pontosan — bólintott Lilla. — Nincs mit mondanod.
Felkapta a táskát, és elindult az ajtó felé. A küszöbnél még egyszer visszafordult az anyósa irányába. Nóra a konyhaajtóban állt, mellkasa előtt összefont karral. Az arcán olyan diadalmas elégedettség ült, mintha már meg is nyerte volna a csatát.
— Na, mire vár még? — gúnyolódott. — Elmegy? Hát jó utat. Csak ne felejtse el: ez a lakás a miénk. Ha visszakönyörgi magát, itt a mi szabályaink szerint fog élni.
Lilla hosszan, fürkészve nézett rá. Aztán a tekintete átsiklott Márkra.
— Tudod, Márk — szólalt meg nyugodtan, szinte hétköznapi hangon —, most valóban elmegyek. De nem pár napra. Beadom a válókeresetet. És megnyugtatlak benneteket: a ti lakásotokra nem tartok igényt. Hála az égnek, van sajátom. Az, amelyiket tavaly vettem, miközben ti itt azt tervezgettétek, hogyan lehetne engem ügyesebben kifosztani.
Nóra arca egy pillanat alatt megváltozott. Erre a fordulatra láthatóan egyáltalán nem számított.
— Miféle lakás? — kérdezte élesen.