— Ezt nem lehet tovább halogatni, Viktória — tagolta Gábor a szavakat olyan keményen, mintha nem a feleségéhez, hanem egy beosztottjához beszélne. — Nóra kissé belegabalyodott a hiteleibe. A gyorskölcsönöket adó cégek naponta hívogatják anyát, követelik a tartozás rendezését. A kamatokkal és mindenféle pótdíjjal együtt már nagyjából nyolcmillió forintra nőtt az összeg. A megtakarítási számládon éppen ennyi van. Holnap bemész a bankba, kiveszed az egészet, és lezárjuk ezt az ügyet. Elvégre egy család vagyunk.
— Belegabalyodott? — lassan Nóra felé fordítottam a tekintetemet. — Gábor, ő két éve sehol sem dolgozik hivatalosan. Közben rendszeresen üdülőhelyekre utazik, márkás holmikat vásárol, drága éttermekben vacsorázik, és autókat cserélget. Ezt nevezed te annak, hogy „kissé belegabalyodott”? És ami a legfontosabb: mi köze mindehhez az én magánmegtakarításomnak?
Az a pénz számomra érinthetetlen tartalék volt. Részben a nagymamám régi ingatlanának eladásából maradt rám, részben pedig abból gyűlt össze, amit hosszú éveken át, kemény munkával félretettem. Vezető pénzügyi elemzőként dolgozom, bonyolult vállalati projekteket viszek, és nem egyszer ülök éjfélig a monitor előtt, végtelen táblázatokat ellenőrizve. Éveken át lemondtam a valódi pihenésről, nem vettem magamnak új ruhákat, apróságokon is spóroltam, hogy legyen biztos anyagi hátterünk, és végre befejezhessük a vidéki házunkat. Azt a házat én rendeztem be, én választottam ki a terasz minden egyes deszkáját, saját kezemmel ültettem el a fákat, és szinte minden négyzetméterébe rengeteg energiát tettem. Gábor ezzel szemben többnyire a kanapén töltötte a hétvégéket, és a nyaralót pusztán az én hóbortomnak tartotta.
— Nagyon is van hozzá köze, mert én hivatalos kezesként szerepelek Nóra hiteleinél! — csattant fel a férjem, és két tenyerével olyan erősen támaszkodott az asztallapra, hogy az edények is megzörrentek. — Elég a vitából. Ha nem fizetjük ki a tartozást, a cégek bíróságra viszik az ügyet anya és ellenem is. Elvihetik az autómat. Neked most ki kell húznod minket ebből, különben mire való a család?
Egyenesen annak az embernek a szemébe néztem, akivel tizenkilenc évet éltem le. A pillantásában nyoma sem volt megbánásnak, könyörgésnek vagy akár zavarnak. Csak rideg elvárás ült benne.
— Nem adom oda a pénzemet. Ez az én jövőbeli anyagi biztonságom — feleltem határozottan.
Gábor gúnyosan elmosolyodott. Szélesen, kiszámítottan, fölényesen nézett le rám, mintha már előre tudná a játszma végét.
— Akkor figyelj ide, drága feleségem. Ha most nemet mondasz, holnap reggel beadom a válókeresetet. És akkor minden vagyonunkat felosztjuk. A te imádott vidéki házadat is beleértve. Papíron a telek és az épület a házasságunk alatt került a nevünkre, vagyis törvény szerint pontosan a fele engem illet. Eladom a részemet fillérekért idegeneknek, te pedig előbb-utóbb magadtól menekülsz majd onnan. Választhatsz: vagy kifizeted Nóra adósságait, vagy búcsút mondasz a nyaralódnak.
Mária elégedetten felszegte az állát, és diadalmasan bólintott. Nóra végre elszakította a tekintetét a telefonja képernyőjétől, és halvány, kárörvendő mosollyal bámult rám. Mindent előre kiszámoltak. Tökéletesen felépített zsarolás volt. A férjem pontosan tudta, mennyire ragaszkodom ahhoz a házhoz: az volt az egyetlen hely, ahol igazán megnyugodtam, ahol a kimerítő munkanapok után vissza tudtam nyerni az erőmet.
Végignéztem az önelégült arcokon. Mindig igyekeztem megértő feleség lenni. Engedtem a vitákban, elsimítottam a konfliktusokat, gondoskodtam az otthonról, és sokszor szemet hunytam afelett, hogy Gábor természetesnek veszi mindazt, amit érte és a családjáért teszek. Én fizettem a rezsit, én vásároltam be, én tartottam kézben a költségvetést. Most azonban végleg lehullott minden álarc. Nem kértek tőlem segítséget; egyszerűen sarokba akartak szorítani.
Lassan kifújtam a levegőt, lesütöttem a szemem az asztalra, és tökéletesen eljátszottam, hogy beletörődtem a helyzetbe.