– Rendben – szólaltam meg halkan, minden remegés nélkül. – Nyertél, Gábor. A nyaralót nem adom oda. Holnap reggel elmegyek a hitelezőkhöz, és az utolsó forintig elintézem az egészet. Hagyd itt nekem az adatokat és a hitelszerződéseket.
Mintha valaki egy csapásra kinyitotta volna az ablakot: a szobából eltűnt a feszültség. Mária azonnal összecsapta a kezét, az arcán diadalmas, ragyogó mosoly terült szét.
– Na, látod, Viktória, így kell ezt! Tudtam én, hogy okos asszony vagy – búgta az anyósom, miközben megigazította a frizuráját. – A család mindennél fontosabb. Össze kell tartanunk, hiszen nem idegenek vagyunk egymásnak!
Nóra örömében tapsikolni kezdett, aztán kétszeres sebességgel pötyögött tovább a telefonján; alighanem már a barátnőinek újságolta a nagy hírt. Gábor leereszkedő mozdulattal megveregette a vállamat, mintha jóváhagyását adná egy engedelmes beosztottnak. Mindannyian a fényes győzelmüket ünnepelték. Meg voltak győződve róla, hogy következmények nélkül átgázolhatnak rajtam, és sikerült a saját érdekeik szerint meghajlítaniuk.
Csakhogy abban a mámoros pillanatban egyetlen apróságról megfeledkeztek. A munkám megtanított arra, hogy számokban, jogszabályokban és szerződésekben gondolkodjak. Azt pedig soha nem bocsátom meg, ha valaki nyers zsarolással próbál kihasználni.
Másnap reggel hűvös őszi szél söpört végig az utcákon. Határozott léptekkel tartottam a belváros egyik impozáns irodaháza felé. A bőrtáskámban ott lapultak a személyes iratok, a pénzügyi cégek és a bank adatai, valamint a szerződések másolatai, amelyeket Gábor olyan készségesen bocsátott rendelkezésemre. Csakhogy én nem egy pénztári befizetésre alkalmas bankfiók felé vettem az irányt. Lifttel mentem fel egy elegáns ügyvédi iroda tágas tárgyalójába, ahol régi egyetemi barátom, ma már kiváló vállalati jogász, András várt rám.
– Szia, Viktória. Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Innen már nem nagyon lesz visszaút – nézett rám komolyan András, miközben elém csúsztatott egy vaskos, gondosan kinyomtatott iratköteget. A friss papírból enyhe nyomdafestékillat áradt.
– Teljesen biztos vagyok benne, András. Minden részletet átgondoltam – feleltem, és magabiztosan a kezembe vettem a tollat. – Készítsük el.
Eszem ágában sem volt csak úgy odaajándékozni a nehezen összegyűjtött pénzemet ennek az önző társaságnak. Már előző este felhívtam Andrást, és pontról pontra elmondtam neki, milyen helyzetbe próbáltak belekényszeríteni. Ő villámgyorsan felvette a kapcsolatot Nóra hitelezőivel, és egyeztetett velük. A cégek kimondottan örültek a lehetőségnek, hogy megszabadulhatnak egy reménytelen követeléstől, amelyet egyébként hosszú és fárasztó eljárásokkal kellett volna behajtaniuk.
A nagyjából nyolcmillió forintommal tehát nem kifizettem a tartozásukat.
Megvettem azt.
Engedményezési szerződés alapján – vagyis a követelés hivatalos átruházásával – Nóra valamennyi kötelezettsége törvényesen, minden jogi előírásnak megfelelően hozzám került. A felhalmozott kamatokkal, a késedelmi díjakkal és a jelentős összegű büntetésekkel együtt. És ami mindennél fontosabb volt: Gábor kezessége sem szűnt meg. Továbbra is a saját vagyonával felelt a húga adósságaiért.
Innentől kezdve a férjem és az éretlen rokonkája nem valamelyik arctalan pénzügyi társaságnak tartoztak több mint nyolcmillió forinttal.
Hanem személyesen nekem.
Minden példány utolsó oldalára határozott, széles mozdulattal írtam oda a nevemet. András gyakorlott mozdulattal pecsételte le és rendezte össze az iratokat.
– A tartozás behajtására vonatkozó keresetek és az ideiglenes biztosítási intézkedések iránti kérelmek már teljesen készen állnak – mondta, miközben a papírjaimat egy vastag, fehér borítékba csúsztatta. – A Polgári Törvénykönyv engedményezésre vonatkozó szabályai alapján mostantól te vagy a jogosult hitelező. Egy órán belül az asszisztensem beadja a teljes iratcsomagot a bíróságra. Az ügy tiszta, minden bizonyíték a kezünkben van. Holnap reggelre a számláikat bírósági végzéssel zárolják.