— Mondd, anyukád hány napra akar nálunk maradni? — kérdezte Anna, miközben idegesen tekergetett egy tincset az ujja körül. Közben azt figyelte, ahogy a férje befejezi a rendrakást abban a szobában, amelyet vendégszobának neveztek ugyan, de valójában a hároméves kislányuk, Lilla gyerekszobája volt.
Márk megvonta a vállát, és kisimította a frissen felhúzott ágyneműt.
— Azt mondta, csak pár napot szeretne velünk tölteni. Hiányoztunk neki. Szerintem hétvégén már vissza is megy a faluba. Ott van a ház körüli munka, az állatok, a kert… nem nagyon tud sokáig távol maradni.
Anna bólintott, de a gyomra közben görcsbe rándult. Erzsébettel a házasságuk első pillanatától feszült volt a viszonya. Az anyósa soha nem mondta ki nyíltan, hogy elégedetlen vele, de minden pillantása, hangsúlya és félmondata azt sugallta: Anna nem olyan menye lett, amilyet ő elképzelt a fiának.
— Csak kérlek, szólj neki előre, hogy a fürdőben ne nyúljon a kozmetikumaimhoz — tette hozzá Anna, mert eszébe jutottak a korábbi látogatások. — Legutóbb elhasználta az arckrémem felét, aztán közölte, hogy csak kíváncsi volt, mire költöm a fia pénzét.
— Ugyan már, Anna! — legyintett Márk. — Elhasználta, hát elhasználta. Nála természetes, hogy a családban minden közös. De jó, beszélek vele.
Anna nem kezdett vitatkozni. Három év házasság után pontosan tudta, hogy Márk az anyját akkor is mentegetni fogja, ha az éppen a feleségével viselkedik bántóan.
Erzsébet pontban délben érkezett meg, amikor Márk már a munkahelyén volt, így Annára maradt a vendég fogadása. A csengő hangja úgy hasított végig a lakáson, mintha valami közelgő vihar első dörgése lett volna.
— Jó napot, Anna — köszöntötte szárazon az anyósa, és odatartotta az arcát egy kötelező, hideg puszira. Vastagon fedte a bőrét az alapozó és a púder.
Erzsébet mögött két óriási bőrönd állt, mellettük pedig egy roskadásig megtömött táska, amelyből mindenféle „finomság” kandikált ki.
— Jó napot, Erzsébet! — erőltetett mosolyt Anna az arcára. — Jöjjön beljebb, előkészítettük önnek a szobát.
— Igen, igen, Márk említette, hogy átmenetileg a gyerekszobát kapom meg — felelte Erzsébet, miközben kritikus tekintettel végigmérte az előszobát. — Remélem, azért nem lesz túl szűk. És a fiam még mindig dolgozik? Nem tudott elkéredzkedni, hogy a saját anyját fogadja?
Anna segített becipelni a csomagokat.
— Márknak értekezlete van, nem tudta lemondani. Azt ígérte, ma hamarabb hazajön.
— Értem. Szóval a munka fontosabb, mint az anyja — morogta Erzsébet, és már ment is tovább a nappali felé, ahol Lilla a babáival játszott.
A kislány, amikor meglátta az ismeretlennek ható asszonyt, elbizonytalanodva megállt. Erzsébet alig vetett rá egy futó pillantást.
— Ez volna Lilla? Megnőtt — jegyezte meg mellékesen, aztán már indult is a gyerekszoba irányába. — Mutasd, hol fogok aludni.
Az egész nap úgy telt el, hogy Erzsébet egyszer sem szólt közvetlenül az unokájához. Amikor Lilla félénken odanyújtotta neki a kedvenc plüssállatát, az asszony csak fintorgott.
— Vidd innen ezt, Anna! Nem szeretem a plüssöket, csak porfogók.
Este Márk fáradtan, de látható örömmel érkezett haza. Lilla sikongatva rohant elé, ő pedig felkapta a kislányt, és megpörgette a szoba közepén.
— Hogy vannak az én kedvenc hölgyeim? Nem unatkoztatok nélkülem? — megpuszilta Anna arcát, majd átölelte az anyját is.
— Minden rendben, kisfiam! — mosolyodott el Erzsébet, és egy szempillantás alatt gondoskodó anyává, sőt figyelmes nagymamává változott. — A feleséged egész nap elfoglalt volt, úgyhogy mi Lillácskával szépen elszórakoztattuk egymást.
Anna meglepetten felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Az anyósa egész nap vagy telefonon csevegett a barátnőivel, vagy a televízió előtt ült, és egyetlen jelét sem adta annak, hogy érdekelné az unokája.
Vacsora után, amikor Márk a hálószobájukban felállított összecsukható ágyon próbálta elaltatni Lillát, Anna bement a gyerekszobába, hogy kihozza a kislány pizsamáját. A küszöbön azonban megtorpant.
Erzsébet éppen gondosan pakolta be a holmijait a komód fiókjaiba. Azokba a fiókokba, amelyekben addig Lilla ruhái sorakoztak. A gyerek kis ruhácskáit egyszerűen kiszedte, és egy kupacba rakta a székre.
— Erzsébet, mit csinál? — kérdezte Anna óvatosan.
— Berendezkedem — válaszolta az asszony magától értetődő nyugalommal, miközben újabb blúzokat és ruhákat helyezett el a fiókokban. — Csak nem élhetek bőröndből.
— De hát úgy volt, hogy csak rövid időre jött…
Erzsébet kiegyenesedett, és hosszan, fürkészve nézett Annára.
— Majd meglátjuk, Anna. Majd szépen kiderül.
Erzsébet látogatásának második reggele égett kása szagával kezdődött. Anna riadtan pattant ki az ágyból, beleszimatolt a levegőbe, aztán sietve a konyhába ment. Az anyósa virágmintás otthonkában állt a tűzhely mellett, és egy lábasban kevergette a hajdinát.
— Jó reggelt — mondta Anna, igyekezve elrejteni a bosszúságát. — Nálunk általában én készítem a reggelit a családnak.
— Ideje volna megtanulnod korábban kelni! — vágott vissza Erzsébet.