– Ugye mindent megvettél, ami a listán szerepel? A húst, a halat, a sajtokat, a tortát… Ja, és a faszenet meg az eldobható tányérokat se felejtsd el! Hiszen már mindenkit meghívtunk! – Gábor húgának hangja élénken és magabiztosan csengett a telefonban, mintha teljesen magától értetődő volna, hogy mindez Eszter feladata.
Eszter leengedte a készüléket, majd lassan megnyitotta az üzenetváltást. A bevásárlólista szinte végtelennek tűnt: görgette lefelé, de csak nem akart véget érni. Három kiló sertéshús, egy kiló lazac, zöldségek grillezéshez, többféle sajt, gyümölcsök, rendelésre készülő torta, bor, konyak, üdítők, ásványvíz, faszén, gyújtós, tányérok, poharak, szalvéták… és külön tételként még jég is. Fejben gyorsan összeadta a várható költségeket, és kellemetlen szorítás futott végig rajta: az összeg ijesztően magasra jött ki, majdnem annyira, amennyit ők ketten egy teljes hét alatt szoktak élelmiszerre költeni.
Felnézett Gáborra. A férje vele szemben ült, teásbögrével a kezében, és mozdulatlanul bámulta a telefonja kijelzőjét. Eszter biztos volt benne, hogy ő is ugyanazt a felsorolást olvassa. Amikor találkozott a tekintetük, egyetlen szó sem kellett. A csendben is világos volt: az évfordulós ünnepséget úgy szervezik, hogy a kiadások java végül rájuk szakadjon.
Nyolc éve éltek együtt, és Eszter már rég megtanulta, hogy a nyugodt hétköznapok mögött rengeteg munka és önfegyelem áll. Könyvelőként dolgozott egy építőipari cégnél, Gábor pedig egy gyári brigádot irányított. Mindketten hozzászoktak a korai keléshez, a fáradt hazaérkezésekhez, és ahhoz is, hogy ne panaszkodjanak feleslegesen. Néhány hónappal korábban végre letudták a lakáshitel utolsó részletét. Nem rendeztek nagy ünneplést: kettesben bontottak ki egy jobb üveg bort, mondtak egymásnak néhány meleg szót, és csendben élvezték azt a hatalmas megkönnyebbülést, amely hosszú idő után először telepedett rájuk. Most új konyhára gyűjtöttek. Jegyzetekben vezették a kiadásaikat, minden tételt átnéztek, és igyekeztek kerülni minden fölösleges költekezést.
Nóra, Gábor fiatalabb húga, egészen más elvek szerint élte az életét. Számára fontosak voltak a látványos alkalmak, a ragyogó fényképek és az a hangulat, amelyről később még sokáig lehet beszélni. A férjével gyakran béreltek vidéki házakat, fotóst hívtak, mindent lampionokkal, fényfüzérekkel és lufikkal díszítettek fel. A közösségi oldalakon náluk mindig minden tökéletesnek látszott.
– Nóra megint talált valami puccos hétvégi házat – jegyezte meg egyszer Gábor, miközben a hírfolyamot görgette. – Azt írja, óriási jubileumi bulira készül.
– Persze – felelte Eszter anélkül, hogy felnézett volna a munkájából. – Már csak az a kérdés, most kinek kell majd elvinnie a salátákat.
Gábor félmosollyal reagált, de nem szólt semmit. Mindketten tudták, hogy a gondosan megkomponált, csillogó kép mögött többnyire mások segítsége áll. Korábban ezek a kérések mindig lassan, szinte mellékesen bukkantak fel: egyszer italokat kellett venni, mert „útközben elfelejtették”, máskor harapnivalót kellett vinni, mert „nem jutott rá idejük”, megint máskor a kiszállítást kellett kifizetni, mert „nem fogadta el a rendszer a kártyát”. Mindig akadt valamilyen hihető magyarázat, és minden alkalommal úgy tálalták, mintha kivételes, egyszeri helyzetről lenne szó.
Eszter soha nem csapott jelenetet. Nem veszekedett, nem tett szemrehányást. Egyszerűen mindent észrevett, majd csendben elraktározta magában, akár egy táblázat sorait, ahol minden apró adatnak jelentősége van.
Most elhatározták, hogy tisztességesen készülnek az ünnepre, és valóban szép ajándékot visznek: egy elektronikai üzletbe szóló ajándékutalványt, mellé pedig egy elegáns csokrot. A virágokat Gábor személyesen választotta ki; hosszasan álldogált a kirakat előtt, aztán a virágkötő tanácsát is kikérte. Eszter nézte őt, és közben arra gondolt, milyen jószívű ember a férje.