– A krumplit Annának visszük el. Neki most nagyobb szüksége van rá – jelentette ki az anyósom olyan nyugodtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Én akkor éppen az üvegház mellett álltam, földes kézzel, és a terméssel megrakott ládákat néztem. Azzal a terméssel voltak tele, amelyért egész nyáron dolgoztunk.
Illetve, ha pontos akarok lenni: a munka oroszlánrészét én végeztem.
Abban a pillanatban valami hirtelen megroppant bennem.
Nem a burgonya miatt fájt.
Nem is a cukkini, az uborka vagy a paradicsom volt a lényeg.
Hanem az, ahogyan velem bántak.
Azon a nyáron szinte beköltöztem az anyósom kerti házába. Minden egyes hétvégén oda mentünk. Ha munka után maradt akár csak egy szabad délután, már indultunk is újra a telekre.
Még a szabadságomat sem a tengerparton, nem is otthon pihenve töltöttem, hanem ágyások és fóliasátrak között.
Akkoriban őszintén azt hittem, helyesen cselekszem. Segítek a családnak, támogatok egy idős asszonyt, akinek valóban nem lehet könnyű egy ekkora kertet egyedül rendben tartani.
A férjem is újra meg újra emlékeztetett rá:
– Anyának egyedül nehéz.
Az anyósom erős, szívós, örökké tevékeny asszony volt. Olyan fajta ember, aki reggel hatkor már megitta a teáját, és kapával a kezében kint áll a kertben.
Nála mindennek megvolt a pontos helye. Az egész telek katonás rendben volt felosztva.
A répa külön ágyásban nőtt.
A hagyma egy másikban.
Az eper gondosan le volt takarva, a paradicsomtövek pedig szabályos sorokban, szépen felkötözve álltak.
Az anyósom gyakran mondogatta:
– A föld azt becsüli, aki dolgozik érte.
Én pedig dolgoztam.
Pedig ha őszinte akarok lenni, soha nem ábrándoztam arról, hogy az egész nyaramat veteményesben töltsem.
Városban nőttem fel. Hétvégén legszívesebben tovább aludtam volna, nyugodtan megittam volna egy kávét, bekapcsoltam volna egy sorozatot, vagy egyszerűen csak elnyúltam volna a kanapén egy könyvvel.
Csakhogy az esküvő után valamiért magától értetődővé vált, hogy a nyári hónapjaimnak a kertben van a helyük.
A legelső májusi reggelre ma is tisztán emlékszem. Kint még csípős hideg volt. A tavaszi esők után a föld nehéz és nyirkos maradt.
A férjem régi kabátjában álltam az ágyás mellett, a kezem még kesztyűben is átfagyott, az anyósom pedig utasításokat osztogatott:
– Nem így kell ásni. Mélyebbre nyomd azt az ásót.
Akkor csak mosolyogtam.
Nagyon szerettem volna, hogy megkedveljen, és bizonyítani akartam, hogy jó meny vagyok.
Aztán elkezdődött a végtelen robot.