Gyomlálni kellett az ágyásokat.
Locsolni a palántákat.
Fel kötözni a paradicsombokrokat, amikor már roskadoztak.
Cipelni a nehéz vödröket egyik saroktól a másikig.
Lemosni az üvegház falát.
Összeszedni a száraz, elsárgult leveleket.
Mind közül a sárgarépa ritkítását gyűlöltem a legjobban. Órákon át kuporogtam a föld fölé görnyedve, és mire végre felegyenesedtem volna, a derekam úgy beállt, mintha valaki vassal fogta volna körbe.
Az anyósom persze mindig talált valamit, amibe bele lehetett kötni.
– Túl sok vizet öntesz rájuk.
– Az uborkát nem így kell felvezetni.
– A paradicsommal óvatosabban bánj, összenyomod.
Én pedig hallgattam. Nyeltem egyet, aztán csináltam tovább.
A férjem alig vette ki a részét a munkából. Néha nagy kegyesen lenyírta a füvet, úgy negyven percig bírta, majd közölte, hogy teljesen elfáradt, befeküdt a függőágyba, és elővette a telefonját.
Mi ketten meg az anyósommal maradtunk a kapával, a vödrökkel, a földdel és a hőséggel.
Volt olyan este, amikor annyira kimerülten értem haza, hogy vacsorázni sem volt erőm. Beálltam a zuhany alá, bekentem a sajgó derekamat fájdalomcsillapító krémmel, aztán szinte belezuhantam az ágyba.
Mégis azt mondogattam magamnak, hogy ennek van értelme.
Az anyósom újra meg újra biztatott:
– Télen majd a saját zöldségeiteket eszitek.
Én pedig elképzeltem, ahogy felbontjuk a savanyúságos üvegeket, elővesszük a krumplit, és a saját paradicsomunk kerül az asztalra. Ebben a gondolatban volt valami megnyugtató. Úgy éreztem, mintha tényleg valami közös családi dolgot építenénk.
Csakhogy volt egy apró részlet, ami egyre jobban szúrt.
Az anyósom lánya, Anna, szinte soha nem tette be a lábát a kertbe. Egész nyáron talán háromszor jelent meg, akkor is makulátlan manikűrrel, hófehér sportcipőben, és mindig ugyanazzal a könnyed mondattal:
– Jaj, én ehhez a földben turkáláshoz egyáltalán nem értek.
Az anyósom ilyenkor ellágyult arccal nézett rá, majd büszkén megjegyezte:
– A mi Annánk másra született.
Vagyis Anna valami finomabb, nemesebb feladatra volt rendelve, én pedig ezek szerint a gazra, a sárra, a nehéz vödrökre és az ágyásokra.
A türelmem végül szeptemberben fogyott el teljesen, amikor elérkezett a betakarítás ideje.
Az már nem munka volt, hanem valóságos erőpróba.
A krumplit zsákokba hordtuk.
A paradicsomot nagy ládákba pakoltuk.
A cukkínik akkorára nőttek, hogy leginkább kisebb torpedókra emlékeztettek.
Egy esős nap után az üvegház mellett álltam gumicsizmában, ázottan, fáradtan. A kezem fekete volt a ráragadt földtől.
És pontosan ebben a pillanatban gördült be az udvarra Anna a férjével.
Mindketten tiszták voltak.
Csinosak.
Jókedvűek.
Ott álldogáltak az autó mellett.