Nevettek, és valami olyasmiről beszélgettek, ami láthatóan csak kettőjükre tartozott.
Anyósom arca abban a pillanatban felragyogott.
— Jaj, megjött Annácska! — kiáltotta, mintha valami ünnepi vendég érkezett volna.
Aztán hirtelen megindult, és elkezdett mindent odahordani az autójukhoz, ami csak a keze ügyébe került.
Zsák krumpli.
Hagyma.
Befőttek és savanyúságok üvegekben.
Uborka.
Paradicsommal teli ládák.
Eleinte nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Arra gondoltam, adnak majd egy kis kóstolót a lányának, hát istenem, ebben még nincs semmi rendkívüli.
Csakhogy nemsokára feltűnt valami.
Anyósom nem akármit pakolt Annának.
Hanem mindennek a javát.
A csomagtartóba azok a ládák kerültek, amelyekben a legszebb, legnagyobb, hibátlan paradicsomok sorakoztak.
Pont azok, amelyeket egész nyáron kötözgettem, locsoltam, igazgattam, óvtam a betegségektől és a kártevőktől.
Utána következett a válogatott krumpli.
A szép, egészséges hagyma.
A lefagyasztott eperrel teli dobozok.
Majd anyósom olyan nyugalommal, mintha a világ legtermészetesebb dolgát közölné, csak ennyit mondott:
— Annának nagyobb szüksége van rá. Neki gyerekei vannak.
Ott álltam mellette, és nem szóltam semmit.
Pedig belül szinte forrtam a dühtől.
Hiszen nekünk is volt családunk a férjemmel.
Ráadásul azon a telken egész nyáron én dolgoztam végig a hétvégéket, nem is kevesebbet, mint maga a ház gazdája.
Ehhez képest nekünk végül két kisebb szatyor apró krumpli jutott, meg egy vödör túlnőtt cukkíni, amit már inkább csak udvariasságból lehetett zöldségnek nevezni.
Hazafelé az autóban egy darabig próbáltam magamban tartani a felháborodásomat, de nem sikerült.
— Téged ez egyáltalán nem zavar? — fordultam a férjemhez.
Ő teljes nyugalommal rám pillantott.
— Ugyan már, ő az anyám. Mi van ebben?
Ez a közönyös „mi van ebben” volt az, ami végleg elvágta bennem a türelmet.
Akkor értettem meg igazán, hogy az én szabad hétvégéim, az időm, az erőm, a sajgó derekam és a tönkrement kezem mindenki szemében magától értetődő áldozatnak számított.
Nekem dolgoznom kellett.
A munkám eredménye pedig másokhoz került.
A következő hetet ingerülten, haragosan éltem végig. Még a nedves föld szagától is összerándult a gyomrom.
De nem is ez fájt a legjobban.
Hanem az, hogy anyósom őszintén nem értette, miért lettem vele hirtelen távolságtartóbb.
Néhány nap múlva felhívott, és olyan hangon, mintha semmi sem történt volna, közölte:
— Jövő hétvégén fokhagymát ültetünk.
Abban a másodpercben egyetlen gondolat villant át a fejemen:
„Akkor ültessétek el magatok.”
Hangosan azonban akkor még nem mondtam ki.
Hallgattam egészen tavaszig.
Amikor enyhülni kezdett az idő, a családban újra előkerült a telek témája. Anyósom már jó előre terveket szövögetett, és sorolta, mit hogyan kell majd csinálni.
— Idén több uborkát kellene ültetni.