Mária úgy lépett be, mintha a saját otthonába érkezne, holott a lakás a fiáé és a menyéé volt. Leült Annával szemben, a táskáját az ölébe fektette, majd elmosolyodott azzal a különös, baljós mosollyal, amely nála mindig valami kellemetlen bejelentés előjele volt. Pénz, férj, megcsalás, feleség — ezek a szavak ebben a családban már olyan megszokottá váltak, mint a régi tapéta, amelyet rég ideje lett volna lecserélni.
Az anyósa körbejártatta a tekintetét a szobán, mintha fejben felbecsülné minden egyes tárgy árát. Anna nem szólt semmit, csak várt. Pontosan tudta: ha Mária előzetes figyelmeztetés nélkül állít be, akkor biztosan nem az időjárásról akar csevegni.
— Drágám, holnap beadod a válókeresetet — mondta Mária olyan könnyed hangon, mintha csak azt kérné, adja oda neki a sótartót.
Anna pislogott egyet. Aztán még egyet. Végül hátradőlt a kanapén, és olyan arccal nézett az anyósára, ahogyan arra szokás nézni, aki az imént közölte, hogy a Föld lapos.
— Mária, ezt tükör előtt gyakorolta be, vagy most rögtönözte?
— Ne bohóckodj. Komolyan beszélek. Péternek másféle nő kell. Olyan, aki illik hozzá. Te nem vagy hozzá való, és soha nem is voltál.
— Milyen izgalmas elmélet. És Péter tud róla, hogy más nőre van szüksége? Vagy ezt meglepetésnek szánja?
Mária idegesen megrántotta az állát. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy visszabeszéljenek neki. A lánya mindig némán hallgatta, a fia rendszerint bólogatott, ez a meny azonban — ez a meny — valahogy mindig talált választ.
— Neked van pénzed. A nagyapád eladta a házát, és neked adta az árát. Ezt mindenki tudja. Segíthettél volna az én Dórámnak lakást venni, de még a kisujjadat sem mozdítottad. Miféle feleség az olyan, aki a családján sem képes segíteni?
— Mária, válasszuk ezt ketté. Az, hogy nem adtam pénzt a lányának, Dórának, egy dolog. Az pedig, hogy elváljak-e a fiától, egészen másik ügy. Ön most a gulyáslevest próbálja összekeverni a befőttel, és higgye el, az eredmény ehetetlen.
— Ne okoskodj! Kapzsi vagy és számító. A fiam szenved melletted. Az utóbbi hónapok csak veszekedésből állnak. Teljesen kikészíted őt!
Anna kissé oldalra billentette a fejét. A veszekedésekről nagyon is tudott. Hiszen ő is részt vett bennük. Péter az elmúlt hónapokban hazajött, és mindenbe belekötött: a vacsorába, a rendbe, abba is, hogy szerinte túl hangosan veszi a levegőt.
— Mária, az ön fia az utóbbi három hónapban úgy viselkedik, mintha személyesen én tartoznék neki a boldogságával. Nem gyötröm őt. Egyszerűen csak létezem ugyanabban a térben, és már ez is idegesíti.
— Azért, mert nem te vagy az a nő, akire szüksége van!
— És ki az? Már megtartotta a válogatást? Begyűjtötte az önéletrajzokat? Talán a táskájában lapul a jelöltek névsora?
Mária arca bíborszínűre váltott. Felállt, tett néhány feszült lépést a szobában, majd úgy fordult vissza Annához, mintha mindjárt ítéletet hirdetne.
— Azt hiszed, ez tréfa? Anya vagyok. Látom, hogy a fiam boldogtalan. Ha pedig nem szereted őt, akkor menj el. Add be a válást. Legalább egyszer az életedben tegyél valami tisztességeset.
— Na, itt tévedett nagyot, Mária. Ön abból indult ki, hogy én nem szeretem a fiát. Pedig szeretem. A gond inkább az, hogy mostanában ő nem képes szeretni saját magát, és ezt rajtam vezeti le.