— Egyébként Katalin egy óra múlva áthozza a gyerekeket — vetette oda Gábor olyan könnyedséggel, mintha csak azt közölné, délutánra felhősödést mondanak. A konyhaasztal mellett állt, vajat kent egy szelet pirítósra, és még csak fel sem pillantott a feleségére.
Anna mozdulatlanná dermedt, kezében a csészével. A reggel hibátlannak ígérkezett. Olyannak, amilyenből csak egyetlen jut az embernek: a rég várt, végre elérkezett szabadnap. A lakás csendje szinte tapinthatóan sűrű volt, csak a napsugarak szelték át, aranyló csíkokat húzva a parkettára. A frissen főtt kávé telt illata összekeveredett annak az új könyvnek a papírszagával, amely a fotel karfáján várta, hogy végre kézbe vegyék. Anna erre a napra pontosan ennyit tervezett: kávét, olvasást, és talán egy hosszú, ellazító fürdőt. Egy parányi, csak az övének szánt békeszigetet a munkás hétköznapok tajtékzó tengerében. Gábor félvállról odadobott mondata pedig most kőként zuhant ebbe a törékeny, tökéletes nyugalomba.
Lassan letette a csészét az alátétre. A porcelán halk koccanása a csendben szinte fülsiketítőnek hatott.
— Nem.
A szó halkan hangzott el, minden különösebb indulat nélkül, mégis annyi acél volt benne, hogy Gábor végre elszakadt a reggelijétől. Oldalra fordította a fejét, és őszinte értetlenséggel nézett a feleségére.
— Hogyhogy nem?
— Úgy, ahogy mondom. Nem. Ma nem lesznek itt a gyerekek — felelte Anna, egyenesen a szemébe nézve. A tekintete ugyanolyan tiszta és hideg volt, mint ez a szombat délelőtt.
Gábor még a rágást is abbahagyta. Az arcára teljes zavar ült ki, mintha Anna hirtelen valami ismeretlen nyelven kezdett volna beszélni hozzá.
— Anna, mi ütött beléd? Hiszen megbeszéltük. Katalin számít ránk.
— Te beszélted meg, Gábor. Nem velem — mondta kimérten, minden szót pontosan a helyére téve. — Te döntöttél, te ígérted meg, én pedig szerinted egyszerűen vegyem tudomásul. Mint egy bútordarab, amelynek nincs beleszólása semmibe.
Gábor letette a kést, és most már teljes testével felé fordult. Az értetlensége lassan bosszúsággá sűrűsödött.
— Most komolyan, mi ebben a nagy ügy? Elmegy a lányokkal wellnessbe, szegény teljesen kimerült. Neked ez olyan megterhelő? Nem idegenekről van szó. Itt lesznek pár órát, játszanak egy kicsit, aztán kész.
Anna rövid, száraz nevetést hallatott.
— Játszanak? Ezt te tényleg komolyan mondod? Elfelejtetted, legutóbb hogyan „játszottak”? A filccel összefirkált kanapét, amit azóta sem sikerült rendesen kitisztítani? A narancslével leöntött laptopomat, ami csak a csodának köszönhetően élte túl? És azt a végtelen visítást, amitől estére majd széthasadt a fejem? A te unokaöcséid és unokahúgaid nem csendes kis angyalkák, hanem egy helyi tornádó, amely mindent elsodor, ami az útjába kerül. És ez a tornádó pont az egyetlen jogos szabadnapomon szokott lecsapni.
Gábor homloka összerándult, arcára sértett, makacs kifejezés ült. Anna túlságosan is jól ismerte ezt a nézést. Annak az embernek az arca volt ez, aki nem akar semmit megérteni vagy elfogadni, mert az megzavarná a saját kényelmét.
— Anna, ő a testvérem. Azok a gyerekek a rokonaim. Egy család vagyunk, segítenünk kell egymásnak. Ez teljesen természetes.
— Segítségnek azt nevezem, amikor megkérdeznek, nem pedig azt, amikor egy órával a bevonulás előtt kész tények elé állítanak — válaszolta Anna továbbra is egyenletes hangon, bár a feszültség már ott rezgett benne. — A segítség akkor működik, ha kölcsönös. Katalin egyszer is megkérdezte, hogy én nem vagyok-e fáradt? Hogy esetleg én is elmennék-e wellnessbe? Vagy csak szeretnék pár órát egyedül, csendben tölteni? Nem. Felhív téged, ti ketten mindent elrendeztek, én pedig utoljára értesülök róla, mert az én véleményem ebben a kérdésben eleve nem számít. Nos, akkor most módosítok a terven. Én ebből kiszálltam.
Gábor felállt, mindkét tenyerével az asztalra támaszkodott. Felülről nézett rá, és a tekintetében már nyoma sem maradt a reggeli könnyedségnek.
— Nem értem, mi történt veled. Eddig mindig rendben volt minden, ma meg hirtelen úgy döntöttél, megmutatod, milyen kemény vagy? Katalin már úton van. Mit mondjak neki? Hogy a feleségem egyik pillanatról a másikra megőrült?
— Mondd meg neki az igazat — Anna is felállt, és nem kerülte ki a pillantását. — Mondd azt, hogy a feleségednek saját tervei voltak erre a napra. Mondd meg, hogy a feleséged belefáradt abba, hogy éjjel-nappal ingyenes gyerekfelügyelő és szórakoztató személyzet legyen az ő gyerekei mellett. Mondj neki, amit akarsz. Engem nem érdekel. A válaszom: nem.
Gábor végighúzta a kezét a haján; ez a mozdulat mindig elárulta, ha már a türelme legvégén járt. Nem volt hozzászokva az ellenálláshoz, különösen nem Annától, aki éveken át némán elviselte a családja minden hóbortját. A váratlan határozottsága kizökkentette, és kicsúsztak a kezéből azok a megszokott eszközök, amelyekkel eddig nyomást gyakorolt rá. Ezért még egyszer nekifutott: az értetlenkedést félretolta, és leereszkedő, oktató hangra váltott.