– Hát ez meg miféle nő?! Tökéletesen ostoba! Megmondtam, hogy dolgom van!
Márk a zakóját a szék támlája felé hajította, de elvétette. A ruhadarab lecsúszott a padlóra, ő pedig még csak vissza sem nézett. Átlépett rajta, mintha ott sem lenne, aztán bevonult a konyhába, és nagy csörömpöléssel feltépte a hűtő ajtaját.
Nóra az előszobai tükör előtt állt, és a saját arcát figyelte. Harmincöt éves lett. Ma. Éppen ezen az estén, ebben a percben. A kezében ott világított a telefon: üzenet az édesanyjától, néhány kedves sor a munkatársaktól, egy áruház automatikus kuponos értesítése valami kedvezményről. És ennyi. A férjétől semmi. Egyetlen szó sem.
– Márk – szólalt meg nyugodtnak szánt hangon –, csak arra gondoltam, talán elmehetnénk vacsorázni. Valahová beülni, vagy legalább…
– Nóra, elég legyen! – vágott közbe a férfi, miközben már egy üveg sörrel jött ki a konyhából, és menet közben csavarta le a kupakot. – Holnap tárgyalok a partnerekkel, fel kell készülnöm. Ezen mit nem lehet érteni? Ünnepelj egyedül. Vegyél magadnak tortát.
Így. Ilyen egyszerűen. Vegyél magadnak tortát.
Nóra nem sírt. Furcsa módon még csak könny sem gyűlt a szemébe. Csak nézte azt a férfit, aki gyűrött ingben állt a nappali közepén, tekintetét már a tévére szegezve, mintha ő ott sem lenne. Nyolc éve voltak együtt. Hét éve házasok. És a harmincötödik születésnapján ennyit kapott: vegyél magadnak tortát.
Este nyolckor lépett ki a lakásból. Nem volt terve, nem tudta, hová megy, egyszerűen csak nem bírt tovább odabent maradni. Felkapta a kabátját, magához vette a táskáját, és elindult. Márk még azt sem kérdezte meg, merre tart.
A tavaszi város olyan volt, mintha egy régi, meg nem valósult filmálmának díszletei között sétálna. Világos volt még, párok haladtak kézen fogva, egy bár bejáratánál valakik hangosan nevettek, egy nyitott ajtajú kávézóból frissen őrölt kávé illata áradt ki az utcára. Nóra végül oda tért be. Nem azért, mert különösebben oda vágyott, hanem mert be kellett mennie valahová.
Apró, barátságos hely volt: faasztalokkal, polcokra állított zöld növényekkel, halk morajlással. Rendelt egy cappuccinót és egy croissant-t, bár éhséget egyáltalán nem érzett, majd leült az ablak mellé.
És akkor valami megmozdult benne.
Előhúzta a táskájából a jegyzetfüzetét. Régi szokása volt, mindig magánál tartotta. Kinyitotta egy üres oldalnál, és felírta: Mit akarok valójában? Hosszú ideig csak nézte a kérdést. Aztán leírta a választ. Egyetlen mondatot. Rövidet, világosat.
Később becsukta a füzetet, megitta a maradék kávét, és kívánt valamit. Nem hangosan, nem gyertyák fölé hajolva, nem ünnepi torta mellett. Belül mondta ki, határozottan, felesleges díszítés nélkül. Olyan volt, mintha egy fontos irat aljára tenné oda az aláírását.
Másnap reggel az anyósa hívta.
Erzsébet asszony soha nem szólt előre. Mindig a lehető legalkalmatlanabb időpontban telefonált, és mindig azon a hangon beszélt, mintha már pusztán azzal is szívességet tenne, hogy egyáltalán felhív valakit.
– Nóra – kezdte –, ma át kell jönnöd hozzám. Márknak szüksége van néhány iratra a régi mappájából. Te tudod, hol tartja. Elhozod, ugye?
– Erzsébet asszony, hatig dolgozom.
– És akkor mi van? Hat után idejössz. Várlak.
Nóra lenézett a határidőnaplójára. Hat utánra megbeszélése volt. Az első igazán fontos találkozó hosszú idő óta. Egy ügyben, amelyet már fél éve forgatott magában, csak újra meg újra elodázta. Előző este azonban, a kávézó után, hirtelen írt annak az embernek, akivel már régóta beszélnie kellett volna. Húsz perc sem telt el, és megérkezett a válasz: legyen holnap este hétkor, akkor szabad vagyok.
– Nem fog menni – mondta Nóra.
A vonal túlsó végén csend lett.
– Hogy érted azt, hogy nem fog menni? – Erzsébet hangjában megjelent az a bizonyos árnyalat, amelyet Nóra már kívülről ismert. Hideg volt, kissé sértett és meglepett, mintha a „nem” önmagában valami illetlenség lenne. – Márk azt mondta, sürgősen kellenek azok a papírok.
– Akkor Márk menjen el értük maga.
Újabb szünet következett. Ezúttal hosszabb.
– Nóra, te most komolyan beszélsz? Ő elfoglalt ember!
– Én is az vagyok – felelte Nóra, és megszakította a hívást.
Letette a telefont az asztalra, és várt. Biztos volt benne, hogy az anyósa azonnal visszahívja. A készülék azonban néma maradt. Kis idő múlva csak megrezzent: hangüzenet érkezett Márktól. Anyám szerint gorombáskodtál vele. Veled meg mi van egyáltalán?
Nóra elolvasta az értesítést, de nem nyitotta meg. Egyszerűen visszacsúsztatta a telefont a táskájába.
A megbeszélés helyszíne egy kisebb iroda volt az Erdő utcában. Három helyiségből állt, fehér falakkal, egy laptoppal megrakott asztallal és egy nagy parafatáblával, amelyen papírlapok, vázlatok és nyilakkal összekötött sémák sorakoztak. Gábor Antal fiatalabbnak tűnt, mint ahogy Nóra a levelezésük alapján elképzelte: harmincnyolc év körüli, alacsony termetű, szemüveges férfi volt, aki gyorsan beszélt, de minden szava a lényegre irányult.
– Átnéztem a munkáit – mondta rögtön, amint Nóra belépett. – Nem csak felületesen, hanem rendesen. Látszik, hogy pontosan tudja, miről beszél. Őszintén érdekel: miért nem lépett ezzel korábban?
Nóra egy pillanatig hallgatott.
– Nem jött el az ideje.
– És most?
– Most eljött.
Gábor bólintott, mintha ez a válasz minden további magyarázatot feleslegessé tenne.
Két órán át ültek egymással szemben. A projektről beszéltek. Nóra belsőépítészettel foglalkozott, jól, igényesen, szakmai alapossággal, de mindig mások keretei között: egy stúdiónak dolgozott, megrendelők elképzeléseit formálta, idegen briefekhez igazodott. A saját ötlet azonban már régóta ott élt benne: egy kisebb iroda, világos koncepcióval, saját arculattal, névvel, felismerhető stílussal. Gábor több hasonló vállalkozás indulását kísérte már végig, és pontosan értette, milyen úton kell elindulni.