Anna a konyhaasztalnál ült, és kakukkfüves teát kortyolgatott, miközben arra várt, hogy a férje hazaérjen a munkából. Nem sietett sehova: apró kortyokban itta a forró italt, mintha ezzel is nyújtani tudná az estét. Amikor meghallotta, hogy kulcs fordul a zárban, felállt, és megállt az ajtónyílásban.
Gábor lépett be. Az arca komor volt, a tekintete zárkózott, és olyan hallgatás ült rajta, amelytől Anna gyomra összeszorult.
– Szia – szólalt meg elsőként. – Megint későn jöttél. Én már régen megvacsoráztam, csak rád vártam…
– Szia – felelte Gábor szárazon. – Kár volt várnod. Nem vagyok éhes. Különben sem maradok sokáig. Összepakolok pár holmit, aztán elmegyek.
Még a cipőjét sem vette le. Egyenesen bement a szobába, kinyitotta a szekrényt, előhúzott egy bőröndöt, és válogatás nélkül kezdte beledobálni a ruháit.
Anna dermedten állt a küszöbön. A látvány annyira váratlanul érte, hogy néhány pillanatig még kérdezni sem tudott. Csak nézte, ahogy a férje idegen nyugalommal pakol.
– Gábor, magyarázd már el, mi történik! – préselte ki végül magából.
– Tényleg nem érted? – kérdezett vissza anélkül, hogy ránézett volna. – Elmegyek tőled.
– Hová?
– Egy másik nőhöz.
Anna nagyot nyelt. A megaláztatás első hulláma forrón futott végig rajta, de azonnal megfogadta magában, hogy nem fog előtte sírni.
– Gondolom, valami egészen fiatalhoz – jegyezte meg keserű éllel. – Bár te sem vagy még öreg, negyven év nem a világ vége.
Aztán, miközben minden erejével tartotta magát, halkan hozzátette:
– Mióta tart ez köztetek?
– Majdnem egy éve – válaszolta Gábor meglepően higgadtan. Amikor meglátta Anna döbbent arcát, vállat vont. – Az már a te bajod, ha semmit sem vettél észre. Úgy látszik, elég jól tudtam titkolni.
– Végleg elmész? Vagy… – kezdte Anna, bár maga sem tudta, milyen választ remél.
Gábor türelmetlenül felsóhajtott.
– Anna, tényleg ennyire nem fogod fel? Figyelj ide. Elhagylak, és hozzá költözöm. Hamarosan gyerekünk lesz. Nekünk nem sikerült, Katalin viszont fiút szül nekem. Egy hónapot kapsz, hogy kiköltözz a lakásomból. Hogy hová mész, az nem az én gondom. Mi itt fogunk élni Katalinnal és a fiammal, mert ő most még albérletben lakik.
Ezzel Gábor elment.
Anna egyedül maradt a lakásban. A csend szinte ránehezedett, mintha a falak is összezártak volna körülötte. Bekapcsolta a tévét, nem is azért, hogy nézze, inkább csak azért, hogy legalább valamilyen emberi hang betöltse a szobát. Tizenkét évet éltek le együtt. Anna majdnem egy hétig csak létezett, próbálta felfogni, hogy mindaz, amit biztosnak hitt, egyik napról a másikra semmivé vált. Végül azonban összeszedte magát.
A szülei, akik korán meghaltak, egy falusi házat hagytak rá örökségül. Csakhogy Anna nem vágyott arra, hogy egyedül költözzön vidékre.
„Nem bírnám ott – gondolta. – Távol mindentől, kényelem nélkül, munka nélkül. Harmincöt évesen nem akarok egy eldugott faluban új életet kezdeni.”
Úgy döntött, eladja a házat. A kapott pénzből egyelőre talán vehet egy szobát valamilyen társbérletben vagy munkásszálló jellegű helyen, aztán majd kiderül, merre viszi tovább az élet.
Amint megérkezett a faluba, szinte azonnal akadt is vevő. Erika, a szomszédasszony, mintha csak rá várt volna, már a kapu körül sürgölődött.
– Annácska, de jó, hogy végre megjöttél! – sietett elé. – Már azon voltunk, hogy bemegyünk a városba, és megpróbálunk felkutatni.
– Mi történt? – kérdezte Anna meglepetten.
Erika közelebb lépett, és látszott rajta, hogy fontos mondanivalóval készült.
– Hát arról van szó…