— Már mindenkit felhívtam — jelentette be Mária olyan elégedett hangsúllyal, mintha élete legnagyobb szívességét tette volna Annának. — Negyvenen biztosan eljönnek. Vagy talán egy kicsivel többen is, mert Péter azt mondta, hoz majd néhány kollégát. Úgyhogy, kislányom, kezdhetsz készülődni.
Anna a konyha közepén állt, és csak nézte az anyósát. Nem szólt semmit. Egyszerűen bámulta.
Mária közben már tekerte le magáról a sálat, majd úgy telepedett le a hokedlire, mintha nem pár percre ugrott volna be, hanem végleg beköltözni készült volna. Bordó, kissé kibolyhosodott kardigánt viselt, hozzá bézs nadrágot, amelyen valami régi, makacs folt halvány nyoma látszott. A haját feltupírozta, a lakk illata pedig olyan volt, mintha évtizedekkel korábbról maradt volna meg. Az arca nyílt volt, kedveskedő, jóságos — és kissé megfáradt attól, hogy ő maga mennyire jónak tartotta magát.
Anna magában elismerte: a színlelés mestere. Igazi magasiskola.
— Mária — szólalt meg végül nyugodtan —, ezt Péterrel is megbeszélték?
— Ugyan minek zaklassam őt ilyesmivel? Dolgozik szegény, elfárad. Az anyja vagyok, majd én mindent elintézek.
Ő elintézi. Anna gondolatban ízlelgette ezt a szót. Nála ez annyit jelentett: felhív negyven embert, megígéri nekik a terített asztalt, aztán hazamegy sorozatot nézni, miközben Anna három napon át állhat a tűzhely mellett.
— És mikor lenne ez az ünneplés? — kérdezte, noha pontosan tudta a választ.
— Két hét múlva. Péter negyvenéves lesz! Ez nem akármilyen születésnap, hanem nagy esemény! — Mária széttárta a karját. — A menüt is kitaláltam már. Lesz kocsonya, majonézes heringsaláta, sült csirke — négy darab elég lesz, bár nem, inkább öt —, felvágottak természetesen, három-négyféle saláta…
— És ki fog főzni? — vágott közbe Anna.
Az anyósa úgy nézett rá, mintha valami különösen furcsát kérdezett volna.
— Hát ki más? Te vagy itt a háziasszony.
Anna kiment az előszobába. Elővette a telefonját, és írt a férjének: „Hívj fel, amint tudsz. Sürgős.”
Péter nagyjából egy óra múlva telefonált vissza. Addigra Anna már fejben végigszámolta a lehetőségeket: ha a „Péter még hoz pár kollégát” mondat igaz, akkor az ötven vendég sem túlzás, inkább a derűlátó becslés. Étel, edénybérlés, ital, szalvéták, terítők. Amikor összeadta az egészet, valami egészen különös, hideg elszántság ébredt benne.
— Anyám hívott — mondta Péter a telefonba. Meg sem kérdezte, mi történt. Már tudta.
— Negyven ember, Péter.
— Hát… mégiscsak kerek évforduló…
— Negyven ember. A tudtom és beleegyezésem nélkül hívta meg őket. A menüt is ő állította össze. Jól értem, hogy főzni és fizetni nekem kellene?
A vonal túlsó végén csend lett.
— Anna, ne így fogd fel. Ez végül is miattam lenne…
— Tudom, hogy miattad. Éppen ezért veled beszélek róla. Este üljünk le, és beszéljük meg normálisan.
Péter este fél nyolc körül ért haza. Anna addigra már elkészítette a vacsorát: egyszerű, gyors ételt, tésztát szósszal és egy salátát. Két főre terített, vizet tett az asztalra. Semmi fölöslegeset.
— Figyelj, anya csak jót akar — kezdte Péter, még a kabátját sem vette le.
— Péter. Ülj le.
Leült. Anna hangjában volt valami, amitől az ember nem vitatkozott. Nem kiabált, nem sírt, nem könyörgött; úgy beszélt, mint aki magában már meghozott egy döntést.
— Nem vagyok a születésnap ellen — mondta Anna. — Sőt, legyen ünneplés. Csak egy dolgot szeretnék tisztázni: ki állja a költségeket?
— Hát… — Péter elakadt. — Majd összedobjuk anyával…
— Mennyit tud beleadni?
Újabb szünet következett. Anna töltött neki egy pohár vizet.
— Nem tudom — vallotta be végül.
— Én viszont tudom. Holnap felhív, és elmondja, milyen kevés a nyugdíja, mennyire igyekszik, és hogy már így is rengeteget tett értünk. Aztán óvatosan megkérdezi, nem tudnám-e én vállalni a bevásárlást, mert neki kellemetlen lenne kérni.
Péter a tányérját nézte.
— Nem ez az első eset — folytatta Anna halkan. — Emlékszel a szilveszterre? És arra a nőnapra, amikor tizennyolc embert hívott át, én meg három napig ki sem jöttem a konyhából?
— Akkor te magad…
— Akkor azért nem mondtam nemet, mert így néztél rám. — Anna a férje lehajtott fejére pillantott. — És nem akartalak megbántani.
A vacsora csendben telt. Nem haragos csend volt ez, inkább olyan, amelyben mindketten a saját gondolataik között ültek.
Másnap Mária valóban telefonált. Reggel fél tízkor, amikor Anna éppen úton volt a munkahelyére. Egy kis könyvelőirodában dolgozott a belvárosban, ahová metróval nagyjából húsz perc alatt beért.
— Annácskám — kezdte az anyósa mézes, mégis szemrehányó hangon. — Gondolkodtam ezen a bevásárláson. Tudod, nekem ott a nyugdíjam… A tortát szívesen vállalom. És persze átmegyek segíteni is. Ott leszek melletted, irányítok mindent. — Aztán könnyedén hozzátette: — Te olyan ügyes vagy, neked úgyis minden remekül sikerül.
Anna a kocsi ablakán túl elsuhanó állomásokat figyelte.
— Mária, később visszahívom. Most a metrón vagyok.