– Mostantól rend lesz nálunk, Nóra. Mindent kiszámoltam.
Gábor olyan hangsúllyal közölte ezt, mintha csak azt mondaná, kicserélték a lépcsőházban az égőt. Nem volt benne harag, nem volt benne fenyegetés sem. Inkább valami gondos, háztartásvezetői nyugalom áradt belőle, amitől azonnal kedvem támadt kideríteni, milyen óvatos mozdulattal akarnak éppen a helyemre tenni.
A konyhaasztalon két bankkártya feküdt. Az övé sötét színű volt, az enyém világos, az egyik sarkán lepattogzott a bevonat, mert állandóan a kabátzsebemben hordtam kulcsok, blokkok és egy régen kidobásra ítélt rúzs társaságában.
Mellette ott hevert Gábor jegyzetfüzete is.
Ezt a füzetet Gábor nagyobb szeretettel kezelte, mint ahogy egyes rokonok egymással bánnak. Kockás lapú volt, gumipánttal. Az első oldalára nagy betűkkel ezt írta: „Családi költségvetés”. Kétszer aláhúzva. Kékkel.
– Miféle rend? – kérdeztem.
A bögrémben a tea már egészen sötétre ázott, a tetején vékony hártya úszott. Negyven perce értem haza a munkából. Annyira futotta, hogy lerúgtam a csizmámat, letettem a szatyrot az ajtó mellé, és felszeleteltem a kenyeret. A vacsora majdnem készen volt. Pontosabban Gábor már rég készen állt, csak kivárta a megfelelő pillanatot, hogy megnyissa a konyhai nagygyűlést.
– Normális rend – felelte. – Felnőtt rend. Komoly családokban a pénz egy helyen van.
– Mintha nálunk eddig óvoda működött volna.
– Nóra, ne kezdd.
Ezt a „ne kezdd”-öt gyakran használta. Kényelmes fordulat. Az ember még meg sem szólalt igazán, de máris rá van osztva a veszekedős szerep.
Leültem vele szemben. Az ajtónál hagyott szatyor halkan az oldalára billent, kiesett belőle egy csomag só, és megakadt a hokedli lábánál.
– Akkor mutasd, mire jutottál.
Gábor szemmel láthatóan felélénkült. Szerette, ha a számításait kellett bemutatnia. Ilyenkor a lakásunk főmérnökévé változott, én pedig alighanem a kisegítő személyzet voltam benne, tanácskozási joggal.
Felnyitotta a füzetet.
– Nézd. Rezsi, internet, élelmiszer, autó, javítások, gyógyszerek, ajándékok, háztartási kiadások. Mindent egy közös kasszába kell terelni.
– Kinek a közös kasszájába?
– A miénkbe.
– És ez a mi kasszánk hol lesz?
Gábor alig észrevehetően összeszorította a száját. Úgy tett, mintha mellékkérdést tettem volna fel, pedig pontosan a lényegre tapintottam.
– Nálam, természetesen. Én vezetem a költségvetést.
– Hát persze – mondtam. – Ki is kételkedett volna benne.
Úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.
– Te megkapod a fizetésed a kártyádra. Aztán hol itt fizetsz vele, hol ott, veszel ezt-azt, és a végén senki sem látja, mire ment el. Így viszont átlátható lesz.
– Kinek lesz átlátható?
– Nekünk.
– Gábor, nálad a „nekünk” általában úgy néz ki, hogy az egyik kezedben toll van, a másikban meg az én kártyám.
Felnézett rám.
– Pont ezért mondom, hogy add ide a kártyádat. A te fizetésed nem valami jelentős összeg, de a közösben azért jól jön.
A szavai szabályosan elterültek az asztalon. Szinte elegánsan. „Nem jelentős.” Mintha a fizetésem miniszoknyában járna, és vihogna az iskolapadban.
Ránéztem a saját kártyámra. Nem sok pénz volt rajta. Csakhogy ebből a „nem sokból” az elmúlt években nagyon is kézzelfogható dolgok lettek: tojás, amikor hirtelen elfogyott; mosópor; villanykörték; vérnyomáscsökkentő az anyjának; macskatáp Cirminek; ajándék az unokaöccsének; taxi, amikor Gábor a szervizben hagyta az autót, nekem pedig munka után még oda kellett érnem az átvételi pontra.
Ez a nem jelentős fizetés feltűnően sokat dolgozott.
– És a te kártyád? – kérdeztem.
– Mi van vele?
– Az is megy a közösbe?
Gábor hátradőlt a széken. A szék megnyikordult. Régi, hajlított támlájú darab volt, még anyámtól maradt ránk. Gábor folyton azzal fenyegetőzött, hogy kidobja, de mindig erre ült, mert „ezt szokta meg”.
– Az én kártyám munkaügyes.
– Ezt hogy értsem?
– Arra érkezik a fő fizetésem. A prémiumok. Egyéb utalások. Nekem egyszerűbb, ha én osztom be.
– Nekem meg nehezebb lenne magamnak beosztani?
– Nóra, ne csináld már. Tudod te is, hogy kicsi a bevételed. Úgyis a házra költöd.
– Ha úgyis a házra költöm, akkor miért kell neked a kártyám?
Kattintott egyet a tollával. Aztán még egyet. Ez a hang mindig akkor jelent meg, amikor Gábornak elfogytak az érvei, az önbizalma viszont még kitartott.
– Hogy ne legyen káosz.
A „káosz” szónál valamiért a füzetére tévedt a tekintetem. A „ház” rovatban téli gumi szerepelt. A „javítás” alatt egy új fedélzeti kamera állt. A „pihenés” kategóriába pedig be volt írva a horgászat Sanyival, ahol két napig ültek a parton, konzervet ettek, és egy vödröt fényképeztek három keszeggel, mintha valami nagy expedícióról tértek volna vissza.