– Anya szombaton átköltözik a te kisebbik nyaralódba. A befőttesüvegeket pakold ki a nyári konyhából, a zárat pedig hagyd nyitva – közölte Gábor olyan hétköznapi hangon, mintha nem az örökségemet osztogatná, hanem csak a sót kérné el.
Fel sem nézett a telefonja kijelzőjéről. Egyszerűen kiadta az utasítást, teljes bizonyossággal abban, hogy napnyugtáig minden úgy lesz, ahogy mondta.
Némán meredtem a férjemre.
Különös számítás működik egyes családokban: más tulajdonát mindig könnyebb nagyvonalúan odaígérni. Főleg akkor, ha a nagyvonalúság a férjé, a vagyon meg a feleségé.
A kis nyaraló a nagynénémtől maradt rám. Határnyi kertnek nem lehetett nevezni: hat ár, egy öreg házikó, mellette nyári konyha, és egy terebélyes szilvafa, amely alatt esténként valahogy könnyebb volt levegőt venni.
Amikor megörököltem, Gábor még odamenni sem volt hajlandó.
– Bódé pár ágyással – fújtatott lenézően.
Az anyja, Katalin asszony, aki egy volt kollégiumi gondnok keménységét hordozta magában, még ennél is csúnyábban beszélt róla: szerinte az egész telek „vesztesek sufnija” volt.
Mindkettőjüknek szűknek, unalmasnak és rangon alulinak tűnt a hely. Ráadásul volt már egy nagyobb, kényelmes nyaralónk közelebb a városhoz. Ott Gábor szívesen sütögetett, Katalin asszony pedig napozóágyból irányította a műveletet.
Így aztán a kisebbik kerttel a testvéremmel foglalkoztunk.
Júlia minden hétvégén kijött. Együtt festettük le a kerítést, javítottuk meg a lépcsőt, ültettünk virágokat. Júlia lánya, az én keresztlányom, Lilla akkor még kamasz volt: vizet cipelt, gyomlált, és úgy rajongott ezért a helyért, mintha a világ közepe lenne.
Öt év alatt a „bódéból” takaros, meleg kis fészek lett.
És pontosan ekkor nyílt fel Katalin asszony harmadik szeme – természetesen más ingatlanára.
Először csak udvariassági látogatásoknak álcázta a dolgot. Megjelent, körbejárta a telket, és olyan arccal méricskélt mindent, mintha állami leltárt venne fel egy régi hivatalban.
A múlt héten azonban a pimaszság átlépte a tervezgetés határát, és nyílt birtokfoglalássá változott.
Katalin asszony két szatyor palántával és egy bordó plüss ágytakaróval érkezett. Épp a virágágyást gyomláltam, amikor meghallottam erős, parancsoló hangját a kerítés felől.
A szomszédasszonynak, Ilona néninek magyarázott:
– Ezt az öreg szilvafát ki kell vágni – rendelkezett anyósom, közben határozottan mutogatva a kert felé.