— Eszterkém, mi újság az albérleteddel? A tulajdonos megint nem emelt a díjon? — kérdezte az anyja együtt érző hangon, amikor az asztal körül egy pillanatra elcsendesedett a társaság.
A családi összejövetel Erika néni hétvégi házánál zajlott, nagy zsivajjal. A parázs fölött még pirult a hús, valaki zöldséget aprított a kinti asztalnál, a gyerekek pedig sikongatva rohangáltak a kertben. Mária addigra már mindenkinek elpanaszolta, mennyire nehéz most a kisebbik fiának, és alaposan megsajnáltatta Márkot a rokonsággal.
— Szegény Márk nincs könnyű helyzetben — sóhajtozott. — Albérletben lakik, minden drágul, a főbérlők pedig folyton új feltételekkel állnak elő.
A beszélgetés aztán szinte észrevétlenül Eszterre terelődött.
— Neki sem egyszerűbb — tette hozzá Mária. — Egyik bérelt lakásból a másikba kerül. A fiataloknak manapság nagyon nehéz elindulniuk.
A rokonok sajnálkozva bólogattak. Valaki a lakáshitelek kamatait kezdte emlegetni, más az albérletárakon háborodott fel.
Eszter közben némán kavargatta a teáját. Hallgatta, ahogy mások olyan magabiztosan beszélnek az életéről, mintha bármit is tudnának róla.
Fogalmuk sem volt arról, hogy immár három hónapja nem albérletbe megy haza esténként, hanem a saját, egyszobás lakásába egy új építésű házban. Nem tudták, hogy munka után azt tervezgeti, hová kerüljön majd a könyvespolc, és hogy apránként félretesz egy rendes konyhabútorra. Arról sem sejtettek semmit, hogy minden hónapban pontosan befizeti a hitel törlesztőjét, és életében először érzi úgy, hogy van valami a talpa alatt, ami valóban az övé.
Felnézett az anyjára, halványan elmosolyodott, de nem szólt egy szót sem. Hadd higgyék egyelőre, hogy még mindig egyik fizetéstől a másikig vergődik. Így nyugodtabb volt minden.
Eszter olyan családban nőtt fel, ahol Márk, a kisebbik testvér, valahogy mindig előrébb került nála. Ezt soha senki nem mondta ki nyíltan. Egyszerűen így működtek a dolgok.
Ha akadt egy kis pluszpénz, azt Márkra költötték. Ha vita támadt, Eszternek kellett engednie. Ha valakinek támogatásra volt szüksége, tőle várták el, hogy megértő legyen.
Amikor Ilona nagymama látogatóba érkezett, és zsebpénzt adott az unokáinak, Márk szabadon eldönthette, mire költi a maga részét. Esztert viszont szinte azonnal figyelmeztették:
— Te okos lány vagy, ne szórd el egyszerre az egészet.
Ő nem is szórta el.
Egyik születésnapjára a keresztapjától kerékpárt kapott: élénkkék váz, fehér sárvédők, a kormányon fényes csengő. A tizenkét éves Eszter számára ez maga volt a csoda.
Néhány nappal később azonban Márk kijelentette, hogy ő is szeretne biciklizni.
— Ugyan már, csak nem sajnálod tőle? — győzködte az anyja. — Úgysem ülsz rajta egész nap.
A bicikli így lassan, szinte észrevétlenül átkerült a fiúhoz.
Pár hét múlva Márk eltörte a váltót, aztán esőben kint hagyta a fészer mellett. Mire véget ért a nyár, a születésnapi ajándékot rozsda pettyezte. Eszter akkor érezte először azt a fajta sérelmet, amelyre nem talált szavakat.
Az évek múltak, de a helyzet alig változott.
Érettségi után felvették állami ösztöndíjas helyre a szomszéd város pedagógusképző egyetemére. Kollégiumban lakott, három lánnyal osztozott egy szobán, esténként iskolásoknak adott korrepetálást, nyaranta pedig fagylaltot árult a városi parkban.
Sok pénze nem volt, mégis szerette ezt az időszakot. Először tapasztalta meg, milyen az, amikor önállóan dönthet a saját életéről.
Másodéves volt, amikor Márk körül gondok adódtak. A fiú jóval gyengébben fejezte be a középiskolát, mint a nővére, és nem sikerült bekerülnie államilag támogatott képzésre. A szülők ezért úgy határoztak, fizetik a tanulmányait.
Azt, hogy ez Eszter mindennapjait is gyökeresen át fogja rendezni, úgy közölték vele, mintha ez magától értetődő volna.
— Eszter, csak nehogy megsértődj — mondta Mária telefonon. — Most minden pénzünk Márk főiskolájára megy.
Eszter első gondolata az volt, hogy emlékeztesse őket: neki is szüksége volna némi támogatásra.