– Ez mégis mi a csoda? – Anna két ujja közé csippentve tartotta a lapokat, mintha valami undorító dolgot fogott volna meg. – Gábor, te ezt komolyan gondolod?
A férje az ablaknál állt. A belső udvart bámulta, kezeit a farmerzsebébe mélyesztette.
– Semmi különös. Csak néhány irat. Aláírod, és kész.
– „Csak néhány irat” – ismételte Anna lassan, szinte szótagolva. – Gábor, ebben az áll, hogy átvállalom anyád jelzáloghitelének kötelezettségeit. Huszonnégy millió forintról beszélünk. Ez szerinted semmi különös?
Gábor végre megfordult. Az arca ugyanolyan volt, mint máskor: kissé álmos, kissé ingerült. Mindig így nézett, amikor számon kértek rajta valamit.
– A feleségem vagy. Az ő gondjai a mi gondjaink is.
– Nem. Az ő gondjai az ő gondjai.
Anna letette az iratokat az asztalra. Nem írta alá.
Három éve laktak ebben a lakásban. Kétszobás otthon volt a kilencediken; a konyhaablakból a szomszéd ház tetejére lehetett látni, fölötte egy keskeny darab égre. Anna választotta a tapétát is: világosszürkét, minta nélkül. Ő fúrta fel a polcokat, ő vette azt a fehér bögrét is, amelynek megrepedt a füle, mégsem dobta ki soha, mert sajnálta.
Gábor a mindennapi teendőkben alig vett részt. Egy építőipari cégnél dolgozott, este nyolc körül esett haza, megvacsorázott, a telefonját nyomkodta, aztán lefeküdt. Anna könyvelőként dolgozott egy kisebb magánklinikán. Korábban kelt, később ért haza, és közben valahogy mindig neki jutott eszébe befizetni a közüzemi számlákat, bejelenteni a macskát az állatorvoshoz, sőt még az is, mikor van az anyósa születésnapja.
Az anyósát Erzsébetnek hívták. Különös asszony volt.
Anna sosem tudta eldönteni, szándékosan csinálja-e, vagy egyszerűen ilyen a természete. Erzsébet képes volt belépni egy szobába, és pillanatok alatt betölteni az egész teret önmagával. Nem zajosan, nem harsányan. Csendesen. Mosolyogva. Mégis úgy, hogy Annának minden alkalommal összerándult valami a bordái alatt, ott, ahol az ember a rossz előérzetet érzi.
– Annácska, te aztán igazán okos lány vagy – mondogatta az anyósa, miközben úgy telepedett le a kanapéjukra, mintha ő lenne a ház úrnője. – Az én Gáborkám melletted teljesen kivirult.
Gáborka pedig ott ült mellette, és bólogatott. Harmincnégy éves férfi létére úgy bólogatott, mint egy kisiskolás a szülői értekezleten.
Az iratok szerdán kerültek elő.
Anna hét óra tájban ért haza. Levette a kabátját, a konyhában észrevette a mosatlan serpenyőt, az asztalon pedig egy felbontott kekszes csomagot. Gábor ezek szerint délben otthon járt. Feltette a vízforralót, kinyitotta a laptopját, hogy átnézze a munkahelyi leveleit, amikor az előszobában becsapódott az ajtó.
Gábor nem egyedül érkezett. Mögötte ott lépett be Erzsébet, a bézs ballonkabátjában, nagy táskával a kezében, olyan arckifejezéssel, mint akinek minden pontosan az elképzelése szerint halad.
– Ó, Annácska! – derült fel az anyósa, mintha csak véletlenül ugrott volna be. – Nem maradunk sokáig, csak néhány papírt kellene aláírni.
Anna Gáborra nézett. A férje már a hűtő felé tartott.
– Miféle papírokat?
– Ugyan, semmiség – vetette oda Gábor hátra sem fordulva. – Anya, add ide az iratokat.
Erzsébet előhúzott a táskájából egy mappát. Gondosan rendezett, bordó színű mappa volt, kis megkötőkkel. Letette az asztalra Anna laptopja mellé.
– Nincs benne semmi bonyolult. A bank egy második kezest kér a jelzáloghitelemhez. Gáborka már beleegyezett, már csak a te aláírásod hiányzik.
– Egy pillanat – mondta Anna, és magához vette a mappát. – Előbb elolvasom.
– Hát persze, olvasd csak el – mosolygott Erzsébet. A mosolya meleg volt, majdnem anyáskodó. – Teljesen szokványos szöveg.
Anna olvasni kezdett. Lassan haladt, oldalról oldalra.
Gábor közben teát töltött magának, előkereste a hűtőből az előző napi sült csirke maradékát, majd leült az asztalhoz olyan arccal, mint aki csupán arra vár, hogy a felesége elvégezzen egy jelentéktelen formaságot.
Csakhogy ez egyáltalán nem formaság volt.
Teljes körű kezesség. Egyetemleges felelősség. Huszonnégymillió-nyolcszázezer forint. Ha az elsődleges adós nem teljesít, a bank jogosult a kezesek vagyonára végrehajtást kezdeményezni, beleértve a házasság alatt közösen szerzett vagyont is.
Anna végigolvasta az utolsó sort is. Aztán becsukta a mappát.
– Ezt nem írom alá.
Elsőként Erzsébet reagált. A mosoly nem tűnt el az arcáról, csupán átalakult. Egy árnyalattal hűvösebb lett. Egy hajszálnyival élesebb.
– Annácska, azt hiszem, nem egészen értetted meg.
– Mindent megértettem – felelte Anna egyenletes hangon. – Azt szeretnék, hogy kezes legyek egy olyan hitelben, amelyet nem én vettem fel, és nem is Gábor. Ha elmaradás történik, a bank akár a mi lakásunkat is viheti. Nem írom alá.
Gábor letette a bögréjét az asztalra.
– Anyám lakásáról van szó. Azért veszi fel a hitelt, hogy kivásárolja a nővérétől a részét. Családi ügy. Ezt tényleg nem fogod fel?
– Felfogom. De ez az ő hitele, nem az enyém.
– A feleségem vagy! – Gábor hangja megemelkedett, és megjelent benne valami, amit Anna már korábban is hallott néhányszor: annak az embernek a sértett, dühös döbbenete, akinek életében először mondanak nemet. – Akkor a családi ügyek is a te ügyeid!
– Gábor – nézett rá Anna nyugodtan. – Anyád vette fel a hitelt. Fizesse ő.
Erzsébet lassan felállt.
– Szóval így állunk – mondta halkan, szinte gyengéden.