— Már megint hová indulsz? Hiszen anyám érkezik hozzánk! — a férjem őszintén nem fogta fel, miért viselkedem így. Később aztán mindent elmondtam az anyósomnak is.
Az egész látszólag jelentéktelen semmiségekkel indult. De hát nem így kezdődik szinte minden komoly baj? Először csak apró szurkálások jönnek, olyan megjegyzések, amelyekre az ember legyint, aztán idővel ezekből nő ki valami sokkal nyomasztóbb.
Erika körülbelül egy hónappal az esküvőnk után látogatott meg minket először. Én akkor még kifejezetten örültem neki: végre alkalmam lesz igazán megismerni Péter édesanyját. Addig csupán a lagziban találkoztunk, ahol nagyon udvariasnak tűnt, bár volt benne valami hűvös távolságtartás.
— Kislányom — szólalt meg rögtön, amint belépett az előszobába —, mi ez a káosz itt? A kabátok összevissza lógnak. Az én Péteremnél régen mindig példás rend volt.
Körülnéztem. A fogason két kabát lógott, a fal mellett pedig egy pár edzőcipő állt. Nem értettem, ebben mi számít rendetlenségnek. Mégsem szóltam vissza. Azt gondoltam, talán csak feszült, idegen neki a helyzet, idő kell, míg feloldódik.
— És miféle szag ez a konyhából? — folytatta, miközben látványosan beleszimatolt a levegőbe. — Húst sütsz? Péter gyomra érzékeny, ő nem bírja az ilyesmit. Én mindig párolva adtam neki.
— Anya, én szeretem a sült húst — próbált közbelépni Péter, és közben átölelte a vállamat.
— Csak hozzászoktál, kisfiam. Attól még nem tesz jót neked. Anna, ugye te is figyelsz a férjed egészségére?
Akkor még lenyeltem a választ. Átvariáltam az ételt, végül párolt hús került az asztalra. Gondosan megterítettem, elővettem a legszebb tányérokat, sőt még süteményt is vettem, mert Péter korábban említette, hogy az édesanyja szereti.
Erika azonban ezen is talált hibát.
— Papírszalvéta helyett illett volna textilszalvétát tenni az asztalra. Ez a sütemény pedig túlságosan cukros, én ilyet nem ehetek. Nálunk a családban hajlam van a cukorbetegségre. Péter ezt nem mondta?
Péter zavartan megvonta a vállát. Nem, erről valóban nem beszélt.
Ebéd alatt az anyósom hosszasan oktatni kezdett. Elmagyarázta, szerinte miként kell „igazi” levest készíteni — természetesen nem úgy, ahogy én csinálom, hanem a répát külön megpirítva. Aztán áttért az ingvasalásra, mert a gyűrődésekből állítólag rögtön látszott, hogy nincs gyakorlatom benne. Végül általános háztartási tanácsok következtek, azzal a megjegyzéssel, hogy az ő fiatalkorában a nők ezeket már kislányként megtanulták.
Péter többnyire csendben maradt, néha egyetértően hümmögött. Én közben mosolyogtam, és magamban azzal nyugtattam magam: biztosan csak segíteni szeretne. Anyós, tapasztalat, jó szándék — nincs ebben semmi különös.
Eleinte Erika kéthetente jött. Később már hetente. És soha nem múlt el látogatás anélkül, hogy ne akadt volna valami, amit kifogásolhatott. Egyszer a virágok álltak szerinte rossz helyen a vázában, máskor a könyvek sorakoztak helytelen rendben, megint máskor a mosogatószer volt alkalmatlan.
— Anna, miért ilyen törölközők vannak a fürdőszobában? Péter a puha frottírt szereti. A fogkrémét is le kellene cserélni, érzékenyek a fogai.
— Anna, minek veszel ilyen kenyeret? Péter gyerekkora óta a jó sűrű rozskenyeret szokta meg. A tejből sem ezt a zsírtartalmat kellene választani.
— Anna, ezek a függönyök egyáltalán nem passzolnak a tapétához. Van egy ismerősöm, majd segítünk találni valami normálisabbat.
Én pedig alkalmazkodtam. Vettem új törölközőket, más fogkrémet, olyan kenyeret, amilyet ő megfelelőnek tartott. Még a függönyöket is lecseréltem. De Erika elégedetlensége nem fogyott el: mindig akadt egy újabb részlet, amelybe bele lehetett kötni.
A legfájóbb mégsem maga a kritika volt, hanem az, hogy rólam úgy beszélt, mintha nem is ülnék ott.
— Péter, mondd meg a feleségednek, hogy az edényekhez forró vizet kell használni.