A menyasszony hazament, és a lakásában a jövendőbeli anyósa meg apósa már az ő holmijait pakolta
Hívatlanok a lakásban, dohos levegővel
A kulcs szokatlanul makacsul akadt meg a zárban, mintha a bejárati ajtó is tiltakozna az ellen, hogy beengedje Esztert a saját otthonába. A nő összehúzta a szemöldökét. Ez a zár soha nem szorult, mindig könnyedén, szinte hangtalanul engedett. Most mégis erőlködnie kellett, mire végre kinyílt a világos furnérral borított, súlyos ajtó. Belépett volna, ám a küszöbön hirtelen földbe gyökerezett a lába.
A lakást máskor betöltő tiszta, hűvös frissességnek és annak a halvány levendulaillatnak, amelyet Eszter annyira szeretett, nyoma sem maradt. Valami nehéz, állott szag telepedett a levegőre: régi ruhák, molyirtó és savanykás, kellemetlen bűz keveréke, mintha megromlott étel gőze ragadt volna a falak közé. Az előszoba, amely reggel még szinte példásan rendezett és üres volt, most kartondobozoktól roskadozott. A barna ragasztószalaggal lezárt dobozok úgy éktelenkedtek a lakásban, mint idegen daganatok egy gondosan ápolt testen.
— Gábor, hová cipeled azt a ládát? Oda kerül majd a fésülködőasztalom! — csattant fel a nappali felől egy női hang, olyan természetes parancsoló hangsúllyal, mintha mindig is ő rendelkezett volna itt.
Eszter tett egy tétova lépést előre. Ujjai görcsösen szorították a táskája fülét, a bőr halkan megnyikordult a kezében. Ezt a hangot nagyon is jól ismerte. Mónika volt az, Márk anyja, a vőlegényéé. De hogyan került ide? És ami még fontosabb: honnan volt kulcsa a lakáshoz?
A nappaliba érve olyan kép tárult elé, amelyet akár a vandál pusztítás tankönyvi példájaként is be lehetett volna mutatni. A szoba közepén, Eszter féltve őrzött, kézzel szőtt szőnyegén Mónika állt, és magabiztos karmesterként osztogatta az utasításokat. Előtte Gábor, Márk apja, vörösödő arccal és nehézkesen szuszogva épp egy spárgával átkötött, régi nagylexikon-köteget tett le a fényes dohányzóasztalra.
— Mi történik itt? — kérdezte Eszter. A hangja élesen hasított a levegőbe, mégis furcsán üresen verődött vissza a falakról, mintha maga a lakás is összerezzent volna.
Mónika lassan fordult felé. Az arcán a legkisebb zavar sem látszott. Nem kapta rajta magát, nem szégyenkezett, nem próbált magyarázkodni. Ehelyett széles, leereszkedő mosoly jelent meg rajta, olyan, amellyel egy ház úrnője fogadja a váratlanul hazatérő, ügyetlen alkalmazottat.
— Jaj, Eszterkém! Azt hittük, később jössz. De sebaj, gyere csak be, ne állj ott ilyen riadtan. Mi már majdnem végeztünk a válogatással — mondta, és könnyed mozdulattal a nyitva hagyott gardrób felé intett.
A szekrényből Eszter ruhái félig kihúzva, félig a földre dobálva lógtak ki. Néhány drága blúz gyűrötten hevert egymáson, egy estélyi ruha ujja a parkettát söpörte.
— Válogatással? — ismételte Eszter lassan. Úgy érezte, mintha jégből készült tű fúródna a bordái közé. — Milyen jogon nyúltak a holmimhoz? És honnan van kulcsuk?
Gábor elővett egy kockás zsebkendőt, megtörölte vele izzadt homlokát, majd békítőnek szánt, mély hangon megszólalt:
— Ugyan már, kislányom, ne csinálj ebből ekkora jelenetet. Márk adta ide a kulcsot, hogy másoltassunk belőle. Gondoltuk, kedves meglepetés lesz. Segítünk nektek az átköltözésben.
— Miféle átköltözésről beszél? — Eszter közelebb lépett a gardróbhoz, és döbbenten nézte a ruháit, amelyeket úgy hánytak kupacba, mintha értéktelen rongyok lennének egy lomtalanításon.
— Hát miről, aranyom? — tárta szét a karját Mónika, majd türelmetlenül összecsapta a tenyerét, mintha egy értetlen gyereknek kellene elmagyaráznia a világ legegyszerűbb dolgát. — Gáborral átbeszéltük, és arra jutottunk, hogy egy friss házaspárnak nem való ilyen fényűzéssel kezdeni az életet. Három szoba! Tudod te, mennyi munka ezt rendben tartani? Mennyi rezsi, mennyi felesleges kiadás? Nekünk viszont, idősebb embereknek, már kell egy kis nyugalom, több hely, kényelmesebb tér. Ezért úgy döntöttünk, hogy mi beköltözünk ide, ti pedig Márkkal átmentek a mi kétszobás lakásunkba. Az barátságos, lakott, pont nektek való. Ott sokkal jobb lesz nektek.
Eszter csak pislogott. Először egyszer, aztán még egyszer. A mondatok mintha sűrű vattán keresztül jutottak volna el hozzá. Ők döntöttek. Ők már pakoltak. Az ő holmijait. Az ő lakásában. Abban az otthonban, amelyet a szüleitől kapott ajándékba, akik hosszú éveken át dolgoztak keményen, hogy az egyetlen lányuknak biztos alapot teremtsenek az élethez.
— Ez… ez valami tréfa? — nyögte ki végül.
— Ugyan, miféle tréfa lenne ez, drágám? — Mónika közelebb lépett, és minden szégyenérzet nélkül félrevállalta Esztert, hogy elérjen az asztalon álló kristályvázáig. — Ez például nekünk túl rideg, túl modern. Gábor, ezt tedd abba a dobozba, amelyikre az van írva, hogy „nyaraló”. Eszterkének pedig becsomagoljuk azt a libás készletet, az remekül mutat majd a kétszobásban.
Ez nem lehetett félreértés. Nem is rossz álom volt. Hanem pofátlan, lélegzetelállító betolakodás, olyan arcátlan támadás, amelytől Eszter egy pillanatra még megszólalni sem tudott.
Az abszurditás és a mohóság uralma
Eszter dermedten figyelte, ahogy Mónika a kedvenc, Olaszországból hazahozott dísztárgyai felé nyúl.