— Nem tudnál valamivel drágább felvágottat venni?
Kinga ezt a fajtát nem hajlandó megenni, azt mondja, az olcsó szójától azonnal égni kezd a gyomra.
— Kinga akár munkát is kereshetne.
Vagy te adhatsz pénzt rendes sonkára. A klinikai adminisztrátori fizetésemhez tartozó bankkártyám sajnos nem kínál korlátlan hitelkeretet naplopók eltartására.
— Eszter, muszáj ilyen nyersen fogalmaznod? A húgom most nagyon nehéz időszakon megy keresztül!
Szakított a párjával, szüksége van támaszra. Te meg egy darab hús miatt jelenetet rendezel a semmiből.
Mondtam már, hogy ez csak átmeneti helyzet. Épp egy ígéretes lehetőséget keresek!
A férjem, Balázs, úgy ejtette ki azt a szót, hogy „lehetőség”, mintha legalábbis a világgazdaság megmentése nyugodna a vállán.
Nem pedig arról lett volna szó, hogy fél év alatt a harmadik kétes mellékállását is otthagyta.
Otthon rendszerint a kanapén trónolt, egy meg nem értett reneszánsz gondolkodó arckifejezésével.
Olyanéval, akit gonosz emberek arra kényszerítenek, hogy a közös költségen és a számlákon töprengjen.
A helyzet akkor zuhant végképp a mélybe, amikor három hete Balázs húga, Kinga beköltözött hozzánk.
Nem csendben érkezett: öt bőrönddel és hatalmas felhajtással.
Valamint azzal a megingathatatlan meggyőződéssel, hogy én mostantól egyszerre vagyok szakácsnő, mosónő és lelki segélyszolgálat.
A lakás egyetlen pillanat alatt átjáróházzá változott.
A hűtőből az ételek ijesztő sebességgel kezdtek eltűnni.
A drága arckrémemet Kinga sarokápolónak használta.
Ha pedig szóvá tettem bármit, Balázs azonnal elővette a családi összetartásról szóló, betanult szövegét.
— Balázs, holnap be kell fizetnünk az internetet és a villanyt. Megvan a rád eső rész? Mi lett az ingatlanirodai gyakornoki helyeddel?
— Eljöttem onnan. Mérgező volt a légkör, ráadásul elvárták, hogy kilenctől hatig bent üljek az irodában.
Ez rabszolgaság, Eszter. A pénz csak energia, nem kellene ennyire görcsösen kapaszkodnod belé.
— A húgod tegnap konkrétan felzabálta az én energiámat, egy teljes kilónyi élelmiszer képében.