– Hallak. Itt nem fogtok megszállni.
Odakintről azonnal felcsattant Nikolett felháborodott hangja:
– Te teljesen megőrültél? A gyerek útról jött! Nem a pályaudvaron vagyunk!
– Ezt akkor kellett volna végiggondolnotok, mielőtt elindultatok.
– Gábor azt mondta, minden el van intézve!
– Gábor nem rendelkezik ezzel a lakással.
A lépcsőházban hirtelen csend lett. Nikolett nyilván nem számított arra, hogy Eszter így fog vele beszélni: mentegetőzés nélkül, bűntudat nélkül, és főleg a megszokott „jó, mindegy, ha már itt vagytok, gyertek be” nélkül.
Néhány másodperc múlva Nikolett újra megszólalt, ezúttal élesebben, hangosabban:
– Vagyis itt hagysz minket az ajtód előtt?
– Igen.
– Pár napról van szó!
– Arról van szó, hogy hívatlanul állítottatok be.
– Szép ember vagy te, Eszter.
Eszter erre már nem felelt.
A becsukott ajtón keresztül odavetett sértések semmit sem változtattak a helyzet lényegén. A lényeg pedig rém egyszerű volt: felnőtt emberek megpróbálták őt pofátlan nyomulással sarokba szorítani. Nem sikerült.
Nikolett azonban ezzel még nem adta fel.
Pár perc elteltével újra zörögni kezdtek a táskák a folyosón. A hangokból ítélve közvetlenül az ajtó mellé pakolta le őket. Márk nyűgösködni kezdett, aztán Nikolett ismét Gábort hívta. Öt perc sem telt bele, amikor Eszter telefonja újra rezegni kezdett.
Gábor volt az.
– Most szórakozol velem? – kérdezte köszönés helyett.
– Nem.
– Akkor nyisd ki az ajtót.
– Nem.
– Nikolett ott áll a gyerekkel a lépcsőházban.
– Akkor menjen oda, ahol várják.
– Ügyeket kell intéznie, azért jött.
– Azok nem az én ügyeim.
Gábor mintha arrébb lépett volna, mert a hangja tompábban hallatszott a készülékben.
– Eszter, most jól figyelj rám. Ha azt hiszed, hogy csak úgy kihajíthatsz az életedből, és utána úgy viselkedhetsz, mintha minden egyedül a te akaratod szerint történne, nagyon tévedsz.
Eszter lehunyta a szemét.
Ezt a mondatot már számtalan változatban hallotta. Többnyire ez volt a bevezetője annak, amikor Gábor nyomást akart gyakorolni rá: látszólag higgadt férfihang, de benne azzal a sajátos, fenyegető mellékízzel, amelyből világos volt, hogy az illetőt nem az érdekli, igaza van-e. Csak az, hogy a másikat maga alá gyűrje.
– Gábor – mondta Eszter lassan –, te magadtól költöztél el ebből a lakásból. Kulcsod nincs. A húgodat nem hívtam ide. És még egyszer mondom: ma itt senki nem fog éjszakázni.
– Elfelejted, hol a helyed.
– Nem. Épp most hagytam abba, hogy mindent eltűrjek.
Gábor ekkor ledobta magáról a józan szerepét. A hangja nyers lett és dühös.
– Azt hiszed, mert az apádtól örökölted a lakást, most már mindent megengedhetsz magadnak?
Eszter lassan kihúzta magát.
Hát ez volt az igazi ok. Nem Nikolett. Nem a gyerek. Nem az a bizonyos pár nap. Gábort mindig is bosszantotta, hogy ebben az otthonban nem az övé az utolsó szó.
– Azt megengedhetem magamnak, hogy eldöntsem, kit engedek be a saját lakásomba – válaszolta. – Ez a jogom attól a naptól kezdve megvan, hogy az örökség az enyém lett.
A vonal másik végén csend támadt.
Aztán Gábor odavetette:
– Rendben. Akkor ne nyiss ajtót. De később ne csodálkozz.
A hívás megszakadt.
Eszter a kijelzőre nézett. Nem mosolygott, de a tekintete keményebb lett. A fenyegetés sem változtat semmin, ha az ember már meghozta a döntését.
Odakint Nikolett ököllel kezdte verni az ajtót. Olyan erővel, hogy valószínűleg az egész emelet hallotta.
Eszter várt még egy kicsit, aztán felhívta a rendőrséget.
Nem hadonászott a telefonnal, nem rendezett jelenetet. Tárgyilagosan elmondta, hogy a bejárati ajtaja előtt hangoskodnak, be akarnak jutni a lakásába, és felszólításra sem hajlandók távozni. Az ügyeletes elkérte a címet, a nevét, majd megkérte, hogy maradjon a lakásban és várjon.
Amíg a járőrök megérkeztek, a szemközti lakásból kinézett Erzsébet néni. Először csak résnyire nyitotta az ajtót, aztán teljesen kilépett a folyosóra, otthoni köntösben, elégedetlenül összeráncolt arccal.
– Mi ez a cirkusz itt? – fordult Nikoletthez.
– Semmi, csak a rokonunk megbolondult – horkant fel Nikolett. – Nem hajlandó beengedni minket.
Erzsébet néni Eszter ajtajára pillantott. Eszter épp akkor lépett oda belülről, és tisztán, jól hallhatóan megszólalt:
– Erzsébet néni, hallom, amit mondanak. Én senkit nem hívtam ide.
A szomszédasszony szemöldöke felszaladt.
– Akkor meg minek csapnak ekkora zajt? – A hangja azonnal megváltozott, és most már szigorúan Nikoletthez beszélt. – A házban gyerekek is alszanak.
– Mi nem zajongunk, csak itt állunk! – háborodott fel Nikolett.
Márk ebben a pillanatban hangosan megkérdezte, mikor mennek már végre be. Erzsébet néni erre úgy összeszorította az állát, mintha mindent megértett volna.
– Elég hangosan sikerül állniuk – jegyezte meg, majd visszament a lakásába, és látványosan becsukta maga mögött az ajtót.
Körülbelül húsz perccel később megérkeztek a rendőrök.
Eszter csak akkor nyitott ajtót, amikor a kémlelőn át meglátta őket, és az egyikük bemutatkozott. A biztonsági láncot az utolsó pillanatig nem akasztotta ki.
A folyosón beszédes látvány fogadta a járőröket: két nagy, kidudorodó utazótáska, egy fáradt kisfiú, valamint Nikolett, zilált hajjal és ingerült, kipirult arccal.
– Mi történik itt? – kérdezte a fiatalabb rendőr.
Nikolett azonnal rázendített, gyorsan és túl hangosan:
– Családi ügy az egész! Be kellett volna engednie minket, erre bezárkózott, és még rendőrt is hívott!
Eszter szélesebbre tárta az ajtót, de a küszöbön maradt.
– Ez nem családi ügy – mondta nyugodtan. – Ezek az emberek előzetes megbeszélés nélkül jöttek ide, és nem hajlandók elmenni.
– A lakás az ön tulajdona? – kérdezte a másik rendőr.
– Igen. Az édesapámtól örököltem. Ha szükséges, meg tudom mutatni az iratokat.
– A férjének a rokonai vagyunk! – csattant fel Nikolett.
– A férje itt lakik? – fordultak Eszterhez.
– Nem. Elköltözött.
Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a beszélgetés egészen más irányt vegyen. Az egyik rendőr Nikolett felé fordult.
– Asszonyom, ha a tulajdonos nem engedi be önöket, nincs joguk követelni a belépést. El kell hagyniuk a lépcsőházat.
– Gyerek van velem! – Nikolett olyan indulattal tárta szét a karját, hogy a táska pántja lecsúszott a válláról. – Mindjárt éjszaka van!
– Ezt indulás előtt kellett volna figyelembe venni – felelte szárazon a rendőr.
Eszter meghallotta a mondatot, és alig észrevehetően bólintott. Pontosan ezt ismételgette ő is az elejétől fogva, csak Gábor családja az ő szavait egyszerűen lesöpörte az asztalról.
Nikolett ekkor megértette, hogy a megszokott nyomulás most nem fog működni. A hangja visításba csapott át.
– Fulladj meg a lakásoddal együtt! Gábornak igaza volt, veled lehetetlen!
Eszter arcán megrándult egy izom. Nem a sértettségtől, hanem a dühtől, amelyet csak nagy erőfeszítéssel tartott féken. Mégsem emelte fel a hangját.
– Vegyék fel a holmijukat, és menjenek el.
A rendőrök ott maradtak mellettük, amíg Nikolették valóban összeszedték a táskáikat, és elindultak a lépcső felé.