Hiszen mégiscsak egy idősödő anya jött látogatóba a fiához, gondolta Eszter; az embernek lehetnek furcsa szokásai, külön rigolyái, és nem kell mindjárt mindenen fennakadni.
A beígért három napból azonban végül kilenc lett.
A negyedik napon Ilona asszony már úgy nyitogatta a konyhaszekrényeket, mintha a saját lakásában volna. Kérdezés nélkül válogatott a lábasok között, megjegyezte, melyikben lenne célszerűbb levest főzni, fintorgott, ha valami nem felelt meg az elképzeléseinek, és csak úgy mellékesen többször is elejtette, hogy egy fiatal feleségnek illene türelmesebbnek, alkalmazkodóbbnak és fürgébbnek lennie. A hetedik napon aztán teljes komolysággal közölte, hogy a kis szobában túl sok Eszter munkaanyaga hever, és okosabb volna helyet csinálni, ha a rokonság ezentúl gyakrabban jár majd hozzájuk.
Eszter akkor éppen a mosogatónál állt. Megtörölte a kezét a konyharuhába, és olyan hosszú ideig nem szólt semmit, hogy végül Ilona asszony volt az, aki félrenézett.
Miután az asszony hazautazott, Eszter leült Gáborral beszélni.
– Ez így még egyszer nem fordul elő – mondta. – Előre kell szólni. És csak akkor jöhet bárki, ha én is beleegyezem.
Gábor elmosolyodott, de nem kedvesen.
– Úgy beszélsz, mintha anyámnak külön engedély kellene, hogy belépjen ide.
– Úgy beszélek, mint aki a saját otthonában szeretné tudni, ki, mikor és mennyi időre érkezik.
A férfi akkor nem válaszolt. Csakhogy a tekintete megváltozott. Mintha Eszter nem egy szabályt próbált volna kimondani, hanem valami nevetségesen érzékeny pontra tapintott volna benne.
Ezután jöttek Nikolett látogatásai.
Először egyedül állított be. Később már a fiával, Márkkal együtt. Aztán hol „csak egy napra”, hol „estig”, hol „hétfőig” maradtak volna. Nikolettnél mindig akadt indok: egyszer orvoshoz kellett vinni a gyereket, máskor iratokat kellett elintéznie, aztán állásinterjúra ment, később vizsgálatra hivatkozott. Egy normális ember ilyen helyzetben előbb megkérdezi, alkalmas-e a látogatás. Nikolett ezzel szemben mindig kész tények elé állította Esztert.
Egy alkalommal Eszter a szokásosnál korábban ért haza, és a sógornőjét a konyhában találta. A pulton kibontott zacskó gabona, szétszóródott só, nyitva hagyott fiókok.
– Kicsit rendet tettem itt a magam módján – mondta Nikolett könnyedén. – Ugye nem baj?
Választ sem várt, máris hozzátette, hogy Gábor megengedte.
Aztán Márk végigrohant a lakáson utcai cipőben. Később eltűnt egy vadonatúj törölköző a fürdőszobából. Majd Ilona asszony telefonált, és számon kérte Esztert, amiért Nikolettnek megfájdult a feje, mert „a város levegője borzalmas, nálatok meg még rendesen pihenni sincs hol”. Gábor pedig már megint ugyanazt ismételte:
– Nem kell ebből ekkora ügyet csinálni. Ők a családom.
Eszter akkor úgy nézett rá, hogy a férfi a mondat közepén elakadt.
– És én mi vagyok? – kérdezte halkan.
Gábor csak legyintett, mintha ez jelentéktelen részlet volna.
Pontosan ez őrölte fel Esztert a legjobban. Nem is önmagukban a látogatások, hanem az a magától értetődő bizonyosság, amellyel Gábor kezelte: az ő véleménye ezekben a kérdésekben legfeljebb másodlagos. Mintha a feleségének az lenne a dolga, hogy engedjen, mert neki így kényelmesebb.
Egyre többször kaptak össze. Nem voltak nagy jelenetek, nem csattantak tányérok a falon, nem hangzottak el drámai esküdözések. Egyszerűen csak lassan annyi kimondatlan feszültség gyűlt össze a lakásban, hogy már levegőt venni is nehéz volt tőle. Gábor rövid, száraz mondatokban kezdett beszélni vele. Eszter pedig felhagyott azzal, hogy mindent kétszer elmagyarázzon. A férfi egyre gyakrabban ment el az anyjához „hétvégére gondolkodni”. Aztán ugyanazzal az arccal, ugyanazzal a mondattal tért vissza:
– Te mindent túlbonyolítasz.
Eszter egyszer teljes nyugalommal felelt:
– Nem. Csak már nem játszom el, hogy ez nekem rendben van.
Gábor ezután még két hétig lakott otthon. Aztán összeszedte a holmija egy részét, és elment. Nem végleg, ahogy ő fogalmazott, csak „amíg lehiggadnak a dolgok”.
A kulcsokat viszont nem adta vissza.
Eszter akkor hívott először lakatost, és kicseréltette a zárbetétet. Nem hirtelen felindulásból. Nem éjszaka, sírva. Hanem egy hétköznapi délután, munka után, számlával az asztalon, pontosan tudva, mit és miért tesz. Amikor Gábor este megjelent, és hiába próbálta kinyitni az ajtót, a beszélgetésük meglehetősen rövidre sikerült.
– Mégis mit műveltél? – kérdezte, amikor Eszter belülről ajtót nyitott.
– Kicseréltettem a zárat.
– Elment az eszed?
– Nem. Te már nem itt laksz, csak akkor jössz, amikor kedved tartja. Ez nekem nem elfogadható.
Gábor még vitatkozni próbált. Azt mondogatta, joga van hozzá, hiszen házasok, Eszter túlzásba esik, és különben is, ez már bosszú. Csakhogy a saját táskái ott sorakoztak az előszobában. Eszter összepakolt mindent, amit a férfi hátrahagyott: ruhákat, iratmappát, töltőket, régi sportcipőt, még a kedvenc bögréjét is. Attól az estétől kezdve Gábor többé nem lépett be a lakásba csengetés nélkül.
Ennek ellenére a férfi valahogy továbbra sem hitte el igazán, hogy Eszter képes lesz megállítani a családját is.
A csengő újra megszólalt. Aztán egy gyerekhang hallatszott kintről:
– Anya, sokáig tart még?
– Mindjárt kinyitják – vágta rá élesen Nikolett. – Várj már.
Eszter leült a kanapéra, és kézbe vette a telefonját.
Két nem fogadott hívás Gábortól.
A harmadik szinte azonnal befutott.
Felvette.
– Te teljesen megőrültél? – kezdte a férfi köszönés nélkül. – Ott állnak az ajtód előtt.
– Tudom.
– Akkor nyisd ki.
– Nem.
A vonal túlsó végén rövid csend támadt. Gábor ezután halkabban, de nyomatékosan folytatta:
– Eszter, ne alázz meg.
A nő keserűen elmosolyodott, bár a hangjában nyoma sem volt nevetésnek.
– Nem én alázlak meg. Te küldtél embereket egy olyan lakásba, amely nem a tiéd, anélkül hogy megkérdezted volna a tulajdonosát.
– Ne beszélj velem ilyen hangon.
– Milyen hangon beszéljek, Gábor? Olyanon, ami neked kényelmes? A húgod nem azért hívott, hogy megkérdezze, jöhet-e. Közölte, hogy már úton van hozzám, csomagokkal. Te pedig, mint mindig, a hátam mögött döntöttél.
– Csak pár napról van szó.
– Teljesen mindegy, hány napról. Én nem egyeztem bele.
Odakint megint rátapadt valaki a csengőre. Nikolett ekkor már nem is próbált kedvesnek tűnni.
– Eszter! Hallom, hogy otthon vagy!
Gábor bosszúsan fújtatott a telefonban.
– Ne rendezz jelenetet a gyerek előtt.
– A jelenetet azok a felnőttek rendezték, akik meghívás nélkül idejöttek.
– Igazán lehetnél rugalmasabb.
– Voltam. Nem egyszer. Többször nem leszek.
A férfi felemelte a hangját.
– Szóval így állunk? Most meg akarod mutatni, milyen kemény vagy?
Eszter erősebben szorította a készüléket. Az ujjpercei kifehéredtek, de a hangja nyugodt maradt.
– Nem. Csak végre megvédem az otthonomat.
Azzal megszakította a hívást.
Ezután nagyjából egy percig mozdulatlanul ült. Csak hallgatta, ahogy odakint toporognak, ahogy a táskák zizegnek, ahogy Nikolett valakit hívni próbál, majd odasúgja Márknak, hogy ne nyafogjon. A csengő aztán újra felharsant.
Eszter odalépett az ajtóhoz, de nem nyitotta ki.
A zárt ajtón át Nikolett nevét mondta ki, higgadtan és jól hallhatóan.