— …hogy ezt én önnek közvetlenül előadjam, de mivel közben láthatóan másképp alakultak a dolgok…
Eszter érezte, ahogy a tenyere jéghideggé válik.
— Álljunk meg egy pillanatra. Még egyszer. Miféle garzonról beszélünk? És kinek az anyjáról?
Júlia addigra már kihúzta magát a széken, olyan éberen, mint egy ugrásra készülő macska.
— Mária nevére ment volna — magyarázta készségesen Dóra. — Befektetési célú ingatlanként számoltuk ki nekik. Gergőnek egész jó önerő jött volna össze, ha nem lépnek bele önnel közös hitelbe. Azt mondta, így önnek is nyugodtabb lenne: ön marad a saját lakásában, a garzonból befolyó bérleti díj pedig később mehet a közös kasszába. Én azt hittem, ön erről tud.
Eszter néhány másodpercig egyetlen szót sem szólt.
— Nem — mondta végül szinte suttogva. — Erről én semmit sem tudok.
— Jaj… Értem. Nagyon sajnálom. Lehet, hogy olyasmit mondtam, amit nem kellett volna…
— Nem. Épp a legjobbkor mondta. Dóra, mikor számolták ezt ki?
— Már két hete. Aztán múlt csütörtökön újra egyeztettük a havi törlesztőt. A közös verzióval párhuzamosan nem fért volna bele. Viszont külön, az édesanyja nevére már simán működött volna. Nézze, én tényleg nem akartam kellemetlenséget…
— Köszönöm — vágott közbe Eszter. — Őszintén köszönöm.
Letette a telefont, aztán hosszú másodpercekig csak az asztallapot nézte.
— Júlia.
— Hallottam mindent.
— Nem egyszerűen arról volt szó, hogy nem akar közös hitelt. Ő közben az anyjával akart venni egy garzont. Kiadásra. Nekem meg előadta a bankoktól való óvatosságot meg a szabadságot.
Júlia lassan kifújta a levegőt.
— Hát igen. Mondhatnám, hogy meglepetés, de az túl ünnepélyesen hangzana ehhez.
— Vagyis… ő beköltözött volna hozzám, közben pedig az anyja nevére felvesz egy hitelt? És erről hallgat?
— Nem hallgat. Becsomagolja szépen. A kettő között van különbség. Más műfaja ugyanannak a szemétségnek.
Eszter olyan hirtelen állt fel, hogy a hokedli hangosan megcsikordult.
— Elmegyek hozzá.
— Elmegyünk — javította ki Júlia. — Te most abban az állapotban vagy, hogy vagy elsírod magad a lépcsőházban, vagy túl keveset mondasz. Márpedig most pont annyit kell mondani, amennyi jár.
Mária otthonkában nyitott ajtót, a haján festékkel, az arcán pedig azzal a kifejezéssel, amely sok nőnél ötvenöt körül megjelenik: örökös fáradtság, összekeverve azzal a megingathatatlan meggyőződéssel, hogy az élettapasztalatát mindenkinek tisztelnie kell, függetlenül attól, milyen minőségű is az a tapasztalat.
— Eszter? Jó estét. Gergő nincs nálad?
— Már nincs. Beszélhetnék vele?
— Mi történt? — kérdezte Mária, és úgy tett, mintha meglepődne, de épp ezzel árulta el magát.
Gergő a szobából jött ki. Meglátta Esztert, aztán Júliát is, és az arca egy pillanat alatt elsötétült.
— Te meg mit keresel itt?
— Eljöttem tisztázni néhány részletet. Kényelmesebb úgy beszélgetni, ha mindenki ugyanannyi információval rendelkezik.
Mária azonnal gyanakvóvá vált.
— Fogalmam sincs, miről beszélsz.
— Mindjárt lesz — felelte Eszter. — Gergő, esetleg te szeretnéd elmondani? A garzont. Anyukádat. Azt, hogy két hete hitelt számolgattatok, miközben nekem azt magyaráztátok, hogy kölcsönt felvenni ostobaság.
Gergő arcán megrándult egy izom.
— Ki mondta ezt neked?
— Látod, pont ez tetszik a legjobban. Nem az, hogy „ez nem igaz”, nem az, hogy „hadd magyarázzam meg”, hanem rögtön az: „ki mondta”. Telitalálat, Gergő.
Mária keresztbe fonta a karját.
— Na jó. Ha azért jöttetek, hogy kihallgatást tartsatok, akkor legalább ne csináljunk színházat. Gergő valóban megnézett pár lehetőséget. És akkor mi van? Egy felnőtt férfinak gondolkodnia kell.
— Gondolkodni az lenne, ha őszintén megmondja annak a nőnek, akivel együtt élne, hogy nem akar közös lakást. Nem pedig az, hogy rátelepszik, miközben az anyjával vesz egy vagyonelemet.
— Miféle vagyonelem, az ég szerelmére! — csapta össze Mária a kezét. — Egy egyszerű kis garzon. A jövőre.
— Kinek a jövőjére? Az önére?
— A családéra! — vágta rá élesen. — Minden a családba ment volna.
Eszter röviden, keserűen felnevetett.
— Pontosan melyik családba? Az önökébe, azt látom. Az enyémbe biztosan nem.
Gergő tett egy lépést előre.
— Eszter, elég legyen. El akartam mondani, amikor már minden szám világos.
— Mikor? Az adásvétel után? Vagy akkor, amikor már azt egyeztetitek, nálam hová fér be a kanapétok, és hol lehet tárolni az uborkásüvegeket?
— Ne túlozz.
— Nem én túlozok. Tegnap a szemembe mondtad, hogy félsz a tehertől. Közben ugyanazt a terhet teljes nyugalommal vállaltad volna, csak nélkülem. Mert velem nem lakás kellett neked. Hanem egy cím, ahol lakni lehet úgy, hogy te semmit se kockáztass.
Mária megvetően felhorkant.
— Micsoda hálátlanság, komolyan mondom. Gergő egyébként rád is gondolt. A garzont kiadtátok volna, a pénz közös célokra ment volna. Az meg, hogy a te lakásodban laktok, teljesen normális. Hiszen neked van lakásod.
— Köszönöm, hogy emlékeztetett. Már majdnem elfelejtettem, kié az én lakásom.
— Ezt a pimaszságot azért nem kellene.
— Ez nem pimaszság. Ez leltár.
Gergő megdörzsölte az orrnyergét.
— Én tényleg nem láttam ebben problémát, Eszter. Komolyan. Neked van hol laknod. Nekem van megtakarításom. Nem kellett volna belerokkannunk egy közös hitelbe, előbb lehetett volna egy okos lépést tenni. Később eladjuk a garzont, hozzátesszük a pénzt, veszünk valami nagyobbat.
— Mi? Nem, Gergő. Ez a te és anyád okos lépése lett volna. Nekem ebben a tervben a csendes, hálás háttérbázis szerepét osztottátok ki.
— Miért lennél bázis? Hiszen én veled maradtam volna.
— Ó, köszönöm. Micsoda megtiszteltetés.
Mária hangosabban folytatta:
— A mai fiatalok tényleg semmit sem értenek az élethez. Mindenkinek romantika kell, pedig az élet nem így működik. Ha van lehetőség arra, hogy egy pár ne másszon bele közös adósságba, akkor élni kell vele.
— Élni vele — ismételte Eszter. — Remek szó. Ma este ez volt a legpontosabb.
— Most csak a sértettség beszél belőled, és mindent kiforgatsz.
— Nem. Épp ellenkezőleg. Most először rakom a helyére a dolgokat. Nézzük csak: az én erőforrásom a lakás. Az ön erőforrása a fia. Az ő erőforrása az én érzéseim. Ti ketten pedig úgy döntöttetek, hogy ez bőven elég ahhoz, hogy engem ne kelljen egyenrangú félként kezelni.
Gergő összeszorította a száját.
— Direkt szörnyeteget csinálsz belőlem.
— Nem. Csak abbahagytam, hogy embert faragjak belőled, aki „valójában jó, csak össze van zavarodva”. Meglepően felszabadító érzés.
Egy pillanatra teljes csend lett a szobában. A szomszéd lakásból átszűrődött a tévé hangja, ahol valaki élénken magyarázott a forint árfolyamáról.
— Most mit akarsz? — kérdezte Gergő szárazon.
— Azt, hogy holnap este nyolcig minden holmid eltűnjön a lakásomból. És azt, hogy se te, se anyád többé ne beszéljetek az én kamrámról, az én falaimról és arról, hogy „nekünk itt milyen jó lenne egy ideig”. Ennyi. A beszélgetésnek vége.
— Ezt még meg fogod bánni — mondta Mária. — A férfiak nem szeretik, ha így beszélnek velük.
— Képzelje, a nők meg azt nem szeretik, ha ingyenes lakhatási alapnak nézik őket.
Eszter megfordult. Már az ajtónál járt, amikor Gergő utána szólt:
— Én nem csaptalak be. Csak a legjobb megoldást kerestem.
Eszter visszanézett rá.
— Magadnak igen. És pontosan ezt hívják becsapásnak: amikor a saját előnyödet közös törődésként adod el a másiknak.
Odakint nedves aszfalt és kipufogógáz szaga keveredett a levegőben. Júlia rágyújtott.
— Na? Jobb?
— Nem — felelte Eszter. — De tisztább.
Másnap Gergő eljött a holmijaiért. Az arca szürke volt, a szeme alatt sötét árkok húzódtak, de Eszterben ez nem ébresztett sajnálatot. A sajnálathoz is kell valamennyi tisztesség, nem elég hozzá egy fáradt tekintet.
— Gyors leszek.