— „Most nem alkalmas.” Fél éve is ugyanez. Amikor felvetettem, hogy legyen közös számlánk, akkor is ez jött: „most nem időszerű”. Nálad az egész élet ebből a gyönyörű „most”-ból áll. Csak valahogy ebben a „most”-ban mindig neked kényelmes minden, nekem meg soha.
A lépcsőházban csapódott egyet a lift ajtaja. Odabent hirtelen olyan csend lett, hogy csak a hűtő mély zúgása hallatszott. Eszter ekkor döbbent rá, hogy már sírni sincs kedve. A fáradtság erősebb volt, mint a sértettség.
— A kulcsot hagyd itt — mondta.
Gergő felkapta a fejét.
— Ezt most komolyan gondolod?
— Teljesen.
— Egy hitel miatt?
— Nem. Az igazság miatt. És kérlek, most ne gyere azzal a férfias bűvészmutatvánnyal, hogy „te teszel tönkre mindent”. Tönkremenni az tud, ami valaha fel is épült. Nálunk pedig, mint kiderült, csak egy ingyenes próbaüzem zajlott az én lakásomban.
— Eszter, most olyasmit fogsz mondani, amit később megbánsz.
— Amit nem kellett volna kimondani, abból eddig is túl sok volt. Most kivételesen nagyon takarékosan bánok a szavakkal.
Gergő még egy pillanatig ott állt, mintha arra várna, hogy Eszter visszavonja az egészet. Aztán lassan benyúlt a zsebébe, előhúzta a kulcscsomóját, leemelte róla a lakáskulcsot, és letette az asztalra.
— Rendben. Ha lenyugszol, majd beszélünk normálisan.
— Nem. Ez volt a normális beszélgetés. Hosszú idő óta először.
Gergő elment. Még az ajtót sem csapta be maga után. És ettől a gondos, fegyelmezett távozástól Eszternek csak még inkább felfordult a gyomra.
Leült a konyhai sámlira, nézte a kulcsot, aztán valamiért a mosatlan serpenyőre tévedt a tekintete. A serpenyő legalább őszinte tárgy volt: ha ránézett az ember, rögtön tudta, hogy súrolni kell.
A telefon szinte azonnal rezegni kezdett. Az anyja hívta.
— Na? — kérdezte Erzsébet minden köszönés nélkül. — Mi volt ez a hang az üzenetedben? Úgy beszéltél, mintha épp valakit el akarnál ásni a kert végében.
— Anya… azt hiszem, szakítottunk.
— Azt hiszed, az akkor van, amikor nem találod el a körmödet a lakkal. Ha egy férfi elment, akár kulccsal, akár kulcs nélkül, az már befejezett cselekvés. Mi történt?
— Visszalépett a hiteltől. Azt mondta, lakjunk nálam, gyűjtögessünk, ne verjük magunkat adósságba. És mint kiderült, ez nem pusztán az ő ragyogó gondolata volt. A háttérben megszólalt az anyukája vezette kórus is.
— Istenem, de unalmasan tipikus. Már azt hittem, legalább valami eredetivel álltak elő.
— Köszönöm, anya, igazán felemelő.
— Pont hogy támogatlak. Ha egy történet ennyire közhelyes, az megkönnyíti a dolgot. Azt jelenti, nem te bolondultál meg, csak időben észrevetted a mintát. Régóta terelgetett ebbe az irányba?
— Igen. Csak én mindig találtam rá magyarázatot. Fáradt. Aggódik. Számolgat. Férfi, fél a nagy döntésektől. Ma viszont hallgattam, és egyszer csak kattant bennem valami. Mint egy villanyóra.
— Azért, mert nem vagy ostoba. Kicsit későn kapcsolt be a rendszer, de nem vagy ostoba.
— Anya, most ne kezdjük.
— Mikor kezdjük? Amikor idehozza két hónapra az anyját „műtét után lábadozni”? Vagy amikor bejelenti ide az unokaöccsét, mert jó iskola van a környéken? Eszter, az ilyesmit az elején kell elvágni, mielőtt szétmászik a lakásban, mint a csótány.
— Muszáj mindig a legundorítóbb képeket elővenned?
— Én a valószerű képeket veszem elő. Te mondtad, hogy Mária már érdeklődött, nem lehetne-e a kisebbik szobából gardróbot csinálni. Idegen emberek nem fantáziálnak csak úgy gardróbról más lakásában.
Eszter lehunyta a szemét.
— Tudod, mi a legrosszabb? Nem is az, hogy nem akar hitelt. Hanem az, milyen könnyedén mondta ki: „lakjunk nálad”. Mintha ezen nem is lenne mit megbeszélni.
— Mert ő fejben ezt már régen nem megbeszélendő kérdésként kezelte, hanem eldöntött tényként. Ma csak te kaptál róla értesítést.
— Csodás.
— Mennyi cucca van nálad?
— Nem túl sok. Kabátok, borotva, töltők, a szekrény fele.
— Pakold össze zacskókba. És cseréltess zárat.
— Anya, úgy beszélsz, mint egy kommandós.
— Hatvanéves nő vagyok, túléltem egy válást, egy lakásfelújítást és egy közös nyaralót rokonokkal. A kommandósok ehhez képest idegesen cigiznek a lépcsőházban.
Eszter akaratlanul is felhorkant.
— Ne nevettess, most haragudni szeretnék.
— Haragudj. Sokkal hasznosabb, mint ülni és nemes indokokat kitalálni neki. És Eszter… csak nehogy éjjel egy után elkezdd felidézni, milyen gyengéd volt Veszprémben, meg hogyan vitt neked kávét a kórházba. A férfiak imádnak a saját jó cselekedeteik hitelére élni. Egyszer hozott kávét, és utána öt évig nem kell semmiről dönteniük.
— Ma különösen elemében vagy.
— Ma egyszerűen egy felnőtt lány anyja vagyok, akinek lakása van. Ez a szorongásnak egy önálló műfaja.
Körülbelül egy órával később megérkezett Júlia, a szomszédja és barátnője. Egy delikátboltos szatyor volt nála, cigaretta, valamint olyan arckifejezés, amely nem vigasztalásra, hanem romeltakarításra készült.
— Hol a hulla? — kérdezte már a küszöbről.
— Saját lábán távozott.
— Kár. Megnéztem volna.
Leültek a konyhában. Júlia teát töltött, noha bort hozott.
— A bor később jön. Előbb a tények — jelentette ki. — Mondd.
Eszter szinte szóról szóra elmesélte az egészet. Júlia nem vágott közbe, csak néha felhúzta a szemöldökét.
— Hát akkor — szólalt meg végül — gratulálok, bekapcsolt nálad a „férfiigazság vágatlan verzióban” című csatorna.
— Ez nem vicces.
— Nem is nevetek. Teljesen komolyan mondom. Nézd: önmagában az, hogy egy férfi fél a hiteltől, még nem ítélet. Mindenkinek máshol van a félelemküszöbe. De ha közben a te lakásodban akar élni, miközben a saját megtakarításait óvatosan érintetlenül hagyná, az már nem félelem. Az befektetési stratégia.
— Neked mindig sikerül egy mondatba sűríteni mindent.
— Három évig dolgoztam egy irodában nős férfiakkal. Az ember ott annyi mindent lát, hogy megtanul spórolni a szavakkal.
— Azt mondta, együtt gyűjtögetnénk.
— Hát persze. Te négyzetméterben gyűjtesz, ő meg likvid vagyonban.
Eszter elmosolyodott, de a sértettség rögtön újra felkúszott benne.
— Az a legocsmányabb, Júlia, hogy ha emberi módon mondja, hogy fél, gondoljuk át, talán még bele is mentem volna egy kis szünetbe. De úgy adta elő, mintha nekem még hálásnak is kellene lennem a józanságáért.
— Mert már régóta fölülről beszél veled. Csak te ezt eddig nyugalomnak nevezted.
— És ha tényleg túl nagy nyomást teszek rá? Nálam minden tervezve van, minden előre ki van számolva.
Júlia letette a bögrét.
— Most figyelj rám nagyon. Az, hogy tudni szeretnéd, hogyan fogsz élni egy év múlva, nem nyomásgyakorlás. Ez felnőttkori alapvető higiénia. A nyomás az, amikor valaki csendben alád tolja a saját forgatókönyvét, aztán úgy tesz, mintha az mindenkinek a legészszerűbb lenne.
Eszter telefonja megint megszólalt. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
— Halló?
— Eszter? Dóra vagyok, a hitelközvetítő. Ugye nem feledkezett meg rólam? Már harmadik napja írok önnek a számítások miatt.
Eszter Júliára nézett.
— Jó napot. Igen, elnézést… itt közben megváltoztak a körülmények.
— Értem — vágta rá gyorsan Dóra, de a hangjában ott volt az a sajátos, üzleties kíváncsiság, amit udvariasságnak szokás álcázni. — Csak pontosítani szeretném: akkor végleg elengedik a győri, közös célú ingatlant? És az alternatív konstrukciót is?
— Várjon. Milyen alternatív konstrukciót?
— Azt, amelyikről Gergővel beszéltünk. Egy kiadásra szánt garzon Mária nevére, miközben önöknél laknának az első időszakban. Ő azt mondta, erről önnel egyelőre nem kell közvetlenül beszélnem.