A folyosón megnyikorduló parketta zaja szinte fülsértően hasított a csendbe. A tágas hálószobában mindössze egyetlen fali lámpa égett; bizonytalan, remegő árnyékokat dobált a mennyezetre. A szétdúlt ágy szélén Nóra ült, az a frissen felvett PR-es lány, aki még aznap reggel az értekezleten olyan odaadóan bólogatott Eszter minden mondatára. Most kapkodva gombolta össze gyűrött blúzát.
Márk még annyit sem tett, hogy legalább eltakarja magát. Az ablaknál állt, és komótosan töltött magának valami erőset egy csiszolt üvegkancsóból. A jég élesen megcsörrent a pohár falán. Egy pillanatra ez a hang elnyomta a résnyire nyitott ablakon beszűrődő esti sugárút moraját.
– Mit állsz ott megkövülve? – kortyolt bele Márk az italba, majd hátrafordult. Máskor gondosan ápolt, sima arca most fáradtnak és gyűröttnek tűnt. – Csak a nagy színpadi jeleneteket hagyjuk, jó?
Nóra ideges mozdulattal igazított a gallérján, aztán lesütött szemmel megpróbált elsurranni Eszter mellett a folyosó felé. Eszter fél lépést hátrált, hogy utat engedjen neki. Nem sírt. Nem remegett. Odabent csak tompa, ólomsúlyú kimerültséget érzett, mintha hosszú éveken át egyedül cipelte volna felfelé ezt a házasságot egy végtelen lépcsősoron, és most végre leejtette volna a terhet a földre.
– Összepakolok – mondta csendesen, miközben tekintete az éjjeliszekrényen szétfolyt italfoltra esett.
Márk gúnyosan felhorkant. Közelebb lépett hozzá; drága dohány és bárpultok nehéz szaga áradt belőle.
– Hát akkor takarodj, ha ennyire büszke vagy! – nyújtotta el lustán a szavakat. – Az ajtó nincs bezárva. De a kocsi kulcsát hagyd csak az éjjeliszekrényen, az a cég nevén van. És ne felejtsd el: egyetlen bőrönddel érkeztél ide. Apám nélkül csak egy zálogházi értékbecslő lennél. Kíváncsi vagyok, kinek kellesz majd ebben a városban.
Eszter nem méltatta válaszra. Egyenesen a dolgozószobába ment.
Apósa, László Gergely, az „Aurum Trust” ékszerház tulajdonosa volt. Nem tömegtermelésre szánt gyűrűket készítettek, hanem egy szűk, zárt ügyfélkör számára terveztek egyedi darabokat. Márk papíron ügyvezető partnerként szerepelt a vállalatnál, a valóságban azonban leginkább kivitelezőkkel golfozott, és nagystílűen költötte a reprezentációs keretet.
A valódi munka súlya Eszterre nehezedett. Ő volt a kövek fő szakértője, a tárgyalások kulcsembere, és az egyetlen, akiben a gyűjtők feltétel nélkül megbíztak. Csakis ő tudta, hogy Voroncov olajmágnás felesége milyen csiszolású zafírokat kedvel, és hogy Zsuravljov bankár megrendeléseihez az aranyat kizárólag egy bizonyos beszállítótól szabad megvenni.
Eszter kivette a széfből a munkahelyi laptopját. A nemzetközi aukciókhoz tartozó belépések, az ékszerészek magánszámai és a húsz legfontosabb VIP-megrendelő közvetlen elérhetősége mind egy titkosított meghajtón voltak. A cég közös szerverén csak azok a látványos prezentációk pihentek, amelyeket Márk olyan szívesen mutogatott kiállításokon.
Leült az íróasztalhoz, megnyitotta a levelezését, és gyorsan begépelt egy sablonszöveget:
„Tisztelt Gergő Szergejevics! Ezúton tájékoztatom, hogy személyes okok miatt megszüntetem együttműködésemet az ékszerházzal. Az Ön gyűjteményéhez szükséges kövek kiválasztásában való részvételem ezzel lezárult. A további ügyintézéssel kapcsolatban kérem, forduljon Márk László ügyvezetőhöz.”
A levelet elküldte a befektetők listáján szereplő címekre. Utolsóként apósának írt: „László Gergely, felmondtam. Az összes aktuális dokumentáció Márk dolgozószobájában található.”
Ezután a laptopot, néhány alapvető ruhadarabot és az iratait egy utazótáskába dobta. Amikor elhaladt a hálószoba előtt, hallotta, hogy Márk valakivel telefonál, ugyanazzal a fölényes, elnyújtott hanghordozással, mint mindig. Eszter a kulcscsomót a tükör melletti polcon hagyta, majd kilépett a lépcsőházba.