Eszter néhány pillanatig hallgatott, majd halkan megszólalt:
— Krisztina… én is elvből mondtam nemet.
A vonal másik végén egy rövid, fáradt nevetés hallatszott, amelyből teljesen hiányzott a derű.
— Hát akkor ez van. Tarts ki.
A hívás megszakadt.
Eszter valamivel öt óra után ért haza. A cetli szerint Márk későn jött volna, mégis már ott ült a konyhában, az ablakon kifelé bámulva. A tűzhelyen sercegett valami; sült krumpli illata lengte be a lakást.
— Szia — mondta a férfi anélkül, hogy felállt volna.
— Szia.
Eszter levette a kabátját, kezet mosott. A csend sűrű volt közöttük. Nem sietett megtörni. Tányérokat vett elő, szedett az ételből. Márk szó nélkül mellé állt, kenyeret és sót tett az asztalra. Mozdulataik összehangoltak voltak, mégis óvatosak, mintha valami törékeny egyensúlyt próbálnának fenntartani, amit egy rossz mondat azonnal darabokra zúzhatna.
Végül Márk törte meg a hallgatást.
— Anyu végül egyedül vette fel a kölcsönt.
— Tudom.
A férfi ránézett.
— Honnan?
— Krisztina hívott.
Márk elhúzta a száját.
— Ő mindig mindent tudni akar.
— Igen. Mindig.
Csendben ettek tovább. Eszter közben a férjét figyelte. Öt év házasság után is úgy érezte, hogy Márk belső világa zárt maradt előtte. Tudott gyengéd lenni, jelen lenni, mégis mintha egy része állandóan máshol járt volna. Képes volt mosolyogni, miközben a legfontosabb dolgokról hallgatott. Megfogta a kezét, ugyanakkor döntéseket hozott nélküle.
Vacsora után Márk szó nélkül összeszedte a tányérokat. A mosogatónál állva, háttal neki szólalt meg:
— Reggel beszéltem vele. Azt mondta, megaláztad.
Eszter lassan kifújta a levegőt.
— Márk, csak annyit mondtam, hogy nem vállalom.
— Nála ez ugyanaz.
— Lehet. De az, hogy ő minek éli meg, nem jelenti azt, hogy hibás lennék.
Hosszú szünet következett. A víz csobogása töltötte be a teret. Aztán Márk halkan hozzátette:
— Azt is mondta, hogy sosem szeretted igazán.
Ez fájt. Nem azért, mert igaz lett volna, hanem mert Eszter öt éven át igyekezett. Elment minden névnapra, születésnapra. Gondosan választott ajándékokat vitt, amelyeket Ilona udvarias közönnyel fogadott. Főzött, amikor az asszony náluk vendégeskedett. Érdeklődött a vérnyomása felől, a szomszédokról, az orvosi eredményeiről.
Mégis mindig kívülálló maradt.
— Márk — mondta nyugodtan —, mindent megtettem, hogy jó meny legyek. De kezesnek aláírni egy hitelhez nem érzelmi kérdés. Ez felelősség. És kockázat.
A férfi lassan bólintott. Olyan mozdulattal, amely inkább beletörődést jelentett, mint valódi egyetértést.
Eszter ezután a dolgozószobába ment. Az ajtót csendesen húzta be maga mögött. Leült az íróasztalhoz, felnyitotta a laptopját.
Egy új üzenet várta. Ismeretlen feladó. A tárgymezőben mindössze ennyi állt: „Fontos, hogy tudjon róla”.
Sokáig csak nézte a három szót. A feladó címe semmit nem mondott. Az elküldés ideje 17:43 volt — pont akkor, amikor ő a metrón ült hazafelé.
Ki írhatta? És mit kellene megtudnia?
Nem kattintott azonnal. Percekig figyelte a képernyőt, mintha attól tartana, hogy a betűk eltűnnek, ha hozzájuk ér.
Végül megnyitotta.
„Eszter, a nevem Gergő Karczi. Könyvelőként dolgozom annál a banknál, ahol tegnap Ilona Orlov járt. Ügyféladatokat nem adhatok ki, és nem is teszem. De van olyan információ, amely nem minősül banktitoknak. Kérem, hívjon fel. Fontos.”
Alatta egy telefonszám.
Eszter kétszer is elolvasta a levelet. Felállt, végigsétált a szobán, majd visszaült.
Egy idegen férfi, aki a bankból ír, és Ilonára hivatkozik? A józan ész azt diktálná, hogy törölje az egészet.
Mégis volt valami a hangvételében, ami hitelesnek tűnt. Nem kért adatot, nem küldött linket, nem sürgetett. Csak egy egyszerű kérés: telefonáljon.
Eszter beütötte a számot.
A vonal másik végén fiatal hang jelentkezett, harminc körüli lehetett. Kissé idegesen, gyorsabban beszélt a kelleténél.
— Köszönöm, hogy visszahívott. Tudom, ez furcsa helyzet.
— Az — felelte Eszter. — Hallgatom.
— Ilona tegnap nálunk járt hitelügyben. Nem én intéztem az ügyét, de a pultnál voltam, hallottam a beszélgetést. Az ön nevét említette. Azt mondta, hogy a menye társigénylő lesz, és már beleegyezett, csak most nem tud személyesen megjelenni.
Eszter kiegyenesedett a székben.
— Tessék?
— A kollégám kérte a szükséges iratokat. Ilona azt felelte, később pótolja. Az ügylet végül nem zárult le, mert az ön aláírása vagy közjegyzői hozzájárulása nélkül nem lehetséges. De próbálkozott. Úgy gondoltam, erről tudnia kell.
A szobában szinte megállt a levegő.
Eszter nem dühöt érzett. Inkább valami hideg, kristálytiszta felismerést.
— Ha szükség lenne rá, tudná ezt hivatalosan is megerősíteni? — kérdezte.
— Amennyiben komoly ügy lesz belőle, igen. A konzultációról hangfelvétel készült, ez szabályzat. De remélem, nem fajul idáig.
— Értem. Köszönöm, Gergő.
Letette a telefont.
A dolgozószoba ajtaján túlról áthallatszott, ahogy Márk kapcsolgatja a tévét. A hang tompán szűrődött be, egyhangú zúgássá mosódva, mintha csak háttérzaj lenne egy lassan kibontakozó, sokkal komolyabb történethez.