Másnap délelőtt érkezett az üzenet Ilonától. Köszönés nélkül, szárazon.
„Márk nagyon el van keseredve. Remélem, tudod, mit művelsz ezzel a családdal.”
Eszter elolvasta, a kijelző elsötétült a kezében, majd minden különösebb reakció nélkül visszacsúsztatta a telefont a táskájába, és lement a sarki kávézóba egy presszóért.
Este, amikor hazaért, már a kapualjból feltűnt neki a jól ismert, kopott, mégis gondosan karbantartott régi Lada. Margité volt. A nagynéni a város túlsó végén lakott, és nem az a fajta volt, aki csak úgy beugrik egy teára.
Eszter megtorpant egy pillanatra.
Valami készül, futott át rajta a gondolat.
Igaza lett.
Margit a konyhában ült Márkkal szemben. A vízforraló még meleg volt, két csésze gőzölgött az asztalon, mellettük egy tányér házi keksz. A látvány békésnek tűnt. Túlságosan is.
— Eszterkém — kezdte Margit csendesen, de a hangja átható volt, mint mindig — nem veszekedni jöttem. Csak beszélgetni.
— Rendben — felelte Eszter, miközben levette a kabátját. — Hallgatlak.
— Tudod, Ilona… szóval Ilonának most nem könnyű. Tavaly is voltak egészségügyi gondjai.
— Tudom.
Margit összekulcsolta a kezét az asztalon.
— Szüksége lenne arra az autóra. Orvoshoz járni, gyógyszert kiváltani… Nem kérhet örökké a szomszédoktól segítséget.
Eszter töltött magának egy pohár vizet, leült velük szemben.
— Margit néni, megértem a helyzetét. De hitelt annak kell felvennie, aki az autót használja. Vagy annak, aki vállalja a következményeket. Én nem vállalom. És ehhez jogom van.
Márk megmozdult, mintha közbe akarna szólni. A szája is kinyílt, aztán mégsem mondott semmit.
Margit hosszan nézte Esztert, majd alig észrevehetően bólintott.
— Hát legyen így — mondta halkan.
De abban a „legyen”-ben volt valami baljós. Mintha nem lezárás lenne, hanem nyitány.
Kilenc óra felé Margit elment. Szótlanul bújt a kabátjába az előszobában, Márknak biccentett, Eszterre rá sem nézett. Gondosan húzta be maga mögött az ajtót. Ez a kimért udvariasság nyugtalanítóbb volt, mintha csapkodva távozott volna.
Márk sokáig a mosogató fölött állt, háttal neki, és a csészéket öblögette.
— Márk — szólította meg Eszter.
— Tessék.
Nem kérdés volt. Inkább száraz visszhang.
— Haragszol rám.
— Nem.
Letörölte a kezét, a konyharuhát visszaakasztotta a kampóra, majd szó nélkül bement a hálóba. Ledőlt az ágyra, elővette a telefonját, és elindított egy podcastet. Feltűnően hangosan.
Üzenet egyértelmű volt: ma nem beszélgetnek.
Eszter egy ideig az ajtófélfának támaszkodva nézte, aztán átment a kis szobába, amit nagyvonalúan dolgozószobának neveztek. Valójában egy régi íróasztal és egy könyvespolc fért el benne. Leült, felnyitotta a laptopját, és percekig csak a képernyőt bámulta.
Nem azért dühös, mert nemet mondtam, gondolta. Azért, mert nem tudja, merre álljon.
A tegnapi veszekedésből már világos volt számára: Márk nem rosszindulatú. Egyszerűen gyenge. A kettő nem ugyanaz. A rosszindulat tudatos. A gyengeség sodródás. És ő mindig abba az irányba sodródott, amerre az anyja húzta.
Reggel Márk korán elment. Nem ébresztette fel. A konyhaasztalon egy félig kiürült bögrét és egy cetlit hagyott:
„Későn jövök.”
Ennyi. Aláírás nélkül.
Eszter megitta a kávéját, majd elindult a belvárosba. Ügyféltalálkozója volt egy irodaházban az Andrássy úton. Szerette ezeket a napokat. A metró zaja, a járdán hömpölygő tömeg, az érzés, hogy névtelenül olvad bele a város ritmusába — ilyenkor senki nem várt tőle semmit.
A megbeszélés után nem sietett haza. Beült egy kávézóba, cappuccinót és egy szendvicset kért, majd az ablak mellé telepedett.
A szomszéd asztalnál egy fiatal nő kanalazta a bébiételt a kisgyerek szájába, közben a telefonját böngészte. A gyerek elfordította a fejét, a nő türelmesen kivárt, aztán újra próbálkozott.
Eszter néhány percig figyelte őket.
A türelem furcsa dolog — gondolta. Lehet erő. De lehet puszta beidegződés is, amit erénynek álcázunk.
A telefonja megremegett. Krisztina hívta.
Eszter egy pillanatig habozott, majd felvette.
— Szia. Nem dolgozol most? — kérdezte Krisztina.
— Vége a találkozómnak. Mi történt?
— Semmi különös… — felelte Krisztina, de a hangján érződött, hogy mégis. — Csak beszélgetni akartam. Normálisan. Nem családi haditanácsot tartani. Hogy vagy?
— Megvagyok.
Krisztina lehalkította a hangját.
— Figyelj, mondok valamit, de ne mondd el Ilonának, jó? Tegnap már elintézte a hitelt. Egyedül.
Eszter letette a csészét.
— Egyedül?
— Igen. Felhívta a bankot. Más feltételeket kapott, rosszabb kamattal, de elfogadta. Csak nem akarja, hogy tudd.
— És ezt miért mondod el nekem?
A vonal túloldalán autók zaja hallatszott, mintha Krisztina épp átkelne az utcán.
— Mert szerintem jobb, ha tudod: nagyon megbántódott. Már nem is a pénz miatt. Hanem elvből.
Eszter hallgatott néhány másodpercig, aztán halkan csak annyit felelt, hogy érti.