A vonal túlsó végén az anyja hangja csengett.
— András, azon töprengtem… nem vinnéd be azt az órát a zálogházba? Vagy kérhetnél Petrától kölcsönt, ha már ennyire jól megy neki. Az autóhoz ne nyúlj, arra szükségem van.
András szótlanul markolta a készüléket; az ujjai úgy feszültek rá, hogy a bütykei kifehéredtek.
— Hallasz egyáltalán? Összehordtál mindenféle hitelt, és most majd én álljam helyetted a következményeket?…
— Megoldom — sziszegte végül, és bontotta a hívást.
Megoldom. De mégis hogyan? Tartásdíj, banki részletek… a végén még buszbérletre sem futja. Petra? Előző este írt neki, hogy átmenetileg szüksége lenne némi segítségre. A nő órákra eltűnt, majd egy ködös üzenettel tért vissza valami „bonyolult időszakról”.
Dél körül András már nem bírta a négy fal között. Elindult Petrához. Útközben vett egy csokor krizantémot az utcai árustól — a legolcsóbbat, másra nem tellett.
Az ajtó nem nyílt ki azonnal. Petra végül köntösben jelent meg, smink nélkül, a haja hanyagul feltűzve. Fáradtnak látszott, és szemmel láthatóan nem örült a látogatásnak.
— András, írtam neked… nem kellene ennyire előreszaladnunk.
— Csak látni akartalak. — A virágot felé nyújtotta, de Petra nem nyúlt érte, inkább összefonta maga előtt a karját.
— Figyelj, én ezt nem akarom. Tele vagy problémával — válás, kölcsönök, gyerek. Nekem nem hiányzik ez az egész. Harminckét éves vagyok, könnyedségre vágyom, nem arra, hogy más romjait takarítsam.
— Rendezni fogok mindent, csak adj egy kis időt!
Petra fáradtan sóhajtott, végighúzta a tenyerét az arcán. A tekintetében olyan hidegséget látott, amit korábban észre sem vett.
— Lehet, hogy rendes vagy. De nekem olyan férfi kell, aki már túl van mindenen, nem olyan, aki még csak tervezi. Sajnálom.
Az ajtó halkan csukódott be előtte. Nem csapódott, nem zörgött — mégis végleges volt.
András ott maradt a lépcsőházban a csokorral a kezében. Hosszú idő után először nem ő volt az, aki hátat fordít. Most őt tették ki, mint egy fölöslegessé vált tárgyat.
Este ismét megszólalt a telefon az üres lakásban. Erika volt az.
— Beadtam az órát a zálogba. Az értéke harmadát kaptam érte. Egy havi részlet kijön belőle. Egy, András. A többi a te dolgod.
Nem várta meg a reakciót, már bontotta is a vonalat. Alig telt el egy perc, Nóra üzenete villant fel: „Komolyan mondom, utald vissza a pénzt a körmösre. Nekem is szükségem van rá.”
András a kanapén ült, és a plafont bámulta. Júlia nem válaszolt. Petra ajtót csukott rá. Az anyja zálogba adta az ajándékát. A húga visszakérte a kölcsönt. Minden, amit eddig biztosnak és magától értetődőnek hitt, lassan kicsúszott a kezéből.