Egy idős nő besétált hat, az országutak porától és szelétől edzett motoros közé, és arra kérte őket, hogy néhány órára játsszák el a fiai szerepét. Arra azonban nem számított, hogy amikor feltűnik az a férfi, aki a házára pályázik, a gondosan felépített elképzelése egyetlen pillanat alatt darabokra hullhat.
Az étteremben azon a délutánon szinte mindenki igyekezett úgy tenni, mintha a hátsó box nem is létezne.
Valaki mereven a kávéja felszínét bámulta, mások hirtelen sürgős üzeneteket kezdtek pötyögni a telefonjukon. Az ablak mellett ülő fiatal anya ösztönösen közelebb húzta magához a kisfiát, anélkül hogy tudatosult volna benne a mozdulat oka.
Pedig az ok kézenfekvő volt.
Hat termetes motoros foglalta el a helyiség leghosszabb ülőhelyét. Bőrmellény feszült rajtuk, csizmájuk vastag talpa komoran koppant a padlón. Arcukat barázdák szabdalták, mintha túl sok eső, túl sok napsütés és túl sok megtett kilométer hagyta volna rajtuk a nyomát.
Néhány perccel korábban motorjaik mély dübörgése végigsöpört a parkolón, megrezegtette az ablakokat, és már jóval az ajtó kinyílása előtt bejelentette az érkezésüket.
A legtöbben automatikusan azt feltételezték, hogy az efféle férfiak körül előbb-utóbb baj támad.
Volt azonban valaki, aki nem félelemmel, hanem figyelmes érdeklődéssel nézte őket.
Annának hívták.
Nyolcvankilenc éves volt.
És reszketett a keze.
Egy asszony, aki nem riadt vissza könnyen
Anna a fal melletti kis asztalnál ült magában. Ezüstös haját lazán feltűzve viselte, világoskék kardigán simult virágmintás blúzára. A gallérján egy apró ezüst kitűző csillant meg a délutáni fényben.
Előtte egy szelet almás pite pihent, alig megérintve.
Tekintete már hosszú percek óta a motorosokon időzött. Ujjai enyhén remegtek a forró bögrén, de ez a remegés nem pusztán az életkorának szólt.
Anna egész életében rácáfolt arra, amit mások első pillantásra gondoltak róla.
Három gyermeket nevelt fel úgy, hogy közben teljes állásban dolgozott a franklini közkönyvtárban. Amikor a férje, Péter, a hatvanas évei elején elveszítette a látását, Anna megtanulta, hogyan vezessen hosszú távokat, hogy eljuttassa őt az állam különböző pontjain lévő vizsgálatokra.
Hét évvel ezelőtt, amikor Péter meghalt, minden ügyintézést ő bonyolított le. Nem kényszerből, hanem mert úgy érezte, a gyermekeinek nem kell az utolsó részletek terhét is cipelniük.
Egyszer hajnal háromkor saját kezűleg javított meg egy szétrepedt csövet a konyhában, mert a szerelő csak másnap ért volna rá.
Nem tartozott a félénk emberek közé.
Ezért volt különösen szembetűnő az a félelem, amely most mégis ott vibrált az ujjai között.
Az asztal, amelyhez senki sem mert közel menni
A motorosok hangosan beszélgettek, de nevetésük inkább felszabadult volt, mint fenyegető. Hangjuk érdesen csengett, mégis nyugalom áradt belőlük.
A legnagyobb termetű férfi a folyosó felőli szélen ült. Széles vállai szinte kitöltötték a helyet, őszbe forduló szakálla markáns arcot keretezett. Figyelmes tekintete alig hagyott bármit észrevétlenül.
Gábornak hívták.
A társai Medvének szólították.
Élete jelentős részét az utakon töltötte: Texas, Colorado és Arizona autópályái éppúgy ismerték, mint a köztük elterülő hosszú, kihalt szakaszok. Az ilyen ember sok mindent látott már – emberséget és kegyetlenséget egyaránt.
Szinte azonnal feltűnt neki, hogy az idős asszony őket figyeli.
De kivárt.
A lépés, amely mindent felborított
Anna lassan az asztalra tette a bögréjét. Mély levegőt vett, mintha összeszedné a bátorságát.
Aztán felállt.
Mozdulatai megfontoltak voltak, mégis határozottak. Cipője halkan koppant a járólapon, de a csendben minden lépés hangosabbnak tűnt.
A beszélgetések elhaltak. Egy villa félúton megállt a levegőben. A pult mögött álló pincérnő is felkapta a fejét.
Anna egyenesen a motorosok asztalához sétált.
Amikor odaért, egyik kezével megtámaszkodott a box szélén. Gábor felnézett rá, és a tekintetük találkozott.
Néhány másodpercig egyikük sem szólalt meg.
Végül az idős asszony megszólalt, és olyasmit kérdezett, amit az étteremben jelenlévők közül senki sem felejtett el soha.
– Megtenné, hogy ma a fiamnak adja ki magát?
A levegő szinte megfagyott.
Egy kérés, amire nem lehetett felkészülni
Gábor alaposan végigmérte Annát. Hallott már különös történeteket a hosszú utak során, de ez a mondat még őt is meglepte.
Hátradőlt kissé.
– Asszonyom – szólalt meg csendesen –, valami baj van?
Anna lassan megrázta a fejét.
– Még nincs – felelte halkan.
Majd hozzátett néhány szót, amelyek sokkal nagyobb súlyt hordoztak, mint elsőre bárki gondolta volna.