Mintha addig visszatartottam volna.
Lilla hátulról lépett oda hozzám, és csendben átölelt. Már fél fejjel magasabb nálam; a karjai vékonyak, de határozottan simultak a vállamra.
– Anya.
– Igen?
– Hallottam mindent. A folyosón álltam. Nem direkt… csak vizet akartam inni.
– Semmi baj.
– Jól csináltad.
Felé fordultam. Az arca komoly volt, felnőttesen összeszedett. Nem láttam benne azt a bizonytalanságot, ami bennem még ott kavargott.
– Lilla… nem félsz attól, hogy ilyen vagyok? Hogy egyszerűen elvágom?
Elgondolkodott. A tűzhely felé pillantott, a négybe vágott hagymára, amit az előbb szeletelt.
– Anya, te nem elvágtad. Csak abbahagytad, hogy etesd azt, aki téged falt fel. Ez nem ugyanaz. Egyáltalán nem.
– És ha meghal… és én nem megyek el?
– Három éve apa is meghalhatott volna, mert nem kapta meg a pénzt a műtétre. Arra emlékszel?
– Emlékszem.
– Akkor most nem kegyetlen voltál. Csak nem felejtettél.
Magamhoz húztam, és egy percig mozdulatlanul álltunk. Aztán visszamentem a tűzhelyhez. A telefonomat teljesen kikapcsoltam. Reggelig ne is csörögjön.
Eltelt egy hónap.
Október lett. Az udvari nyír aranyba fordult, a levelek vastagon hullottak a babakocsiknak kialakított rámpára.
Réka két héttel a törés után hazavitte anyát a kórházból. Négy napra leutazott Pécsre. Szerzett egy magánápolót havi harmincötezerért – állítólag kiváló értékelésekkel. Befizetett egy rehabilitációs programra is, százhúszezer forintért. Felvett félmillió forint személyi kölcsönt huszonhat százalékos kamattal.
Mindezt onnan tudom, hogy hosszú üzenetet küldött. Olyan részletességgel írta le a számokat és az áldozatokat, mintha azt várná, hogy meghatódjak.
Lassan olvastam végig.
„Szörnyeteg vagy. Százharmicezer forint miatt tetted tönkre a családot. Anya minden nap sír, hetvenhez közel jár, és nem érti, mit vétett. Egyedül viselem az egészet. Tudod, mennyibe kerül ez a hónap? Mindenről lemondok, Márk zeneiskoláját is szüneteltetni kellett. Huszonhat százalékos kamat, képzeld. Te ott ülsz Győrben, mint valami királynő, és azt hiszed, igazad van. Nincs. Egy igazi dög vagy. Soha nem bocsátok meg.”
Írtam egy választ. Egyetlen sort:
„Kétszázezer volt, Réka. Pontosan tudom, mennyi.”
Aztán kitöröltem. Nem küldtem el. Maradt olvasottként, válasz nélkül. Így volt teljes.
Este elmeséltem Gábornak. A vacsora után kefirt ivott a konyhában.
– Eszter – mondta, miközben a poharat forgatta a kezében –, büszke vagyok rád.
– Mire?
– Arra, hogy akkor kiálltál. Két éve, amikor az intenzíven feküdtem… nem mondtam, de hallottam a beszélgetést. A gépek csipogtak, infúzió ment, de ébren voltam. Hallottam, ahogy anyád a fürdőruháról nevetgél. És a te „persze, erős vagyok” válaszodat is. Arra gondoltam, ha egyszer felkelek, nem megyek hozzá többé. És nem mentem.
Ránéztem. Három évig nem szólt erről.
– Tényleg mindent hallottál?
– Mindent. Nem akartalak terhelni.
Kiitta a kefirt, elöblítette a poharat, és átment meccset nézni. Ilyen ő. Negyvenhét éves, kamionos, kevés szót használ, de mindenre figyel.
Szombaton, délután háromkor anya hívott. A nappaliban ablakot mostam, fellépcsőzve a kis létrára, ecetes vízzel spriccelve az üveget. A telefonom a párkányon feküdt, kijelzővel felfelé. A számát hiába töröltem évekkel ezelőtt, fejből tudtam. Vannak számok, amik beégnek az emberbe.
Néztem, ahogy világít, rezeg, majd elsötétül. Hét csörgés. Nyolc.
Nem vettem fel.
Egy perc múlva újra próbálkozott. A zümmögő készüléket bámultam, és azon tűnődtem, mit mondana. Bocsánatot kérne? Azt mondaná, félreértettem? Hogy jöjjek? Hirtelen kíváncsi lettem. Három év után először érdekelt, mit mondana. Le is léptem a létráról.
Aztán eszembe jutott Lilla perselye. A rózsaszín malac, amit kalapáccsal törtünk fel. Kétezer-hatszáznegyven forint. A tizennégy éves lányom, aki attól félt, nem engedem.
Visszaléptem.
Nem vettem fel.
Harmadszor már nem csörgött. Vártam még egy percet, aztán befejeztem az ablakot. Aznap este a naplemente mélyvörös volt, olyan tiszta, amilyen csak eső után, októberben.
Hétfőn a boltban, kenyérért álltam sorba. Előttem Judit állt – kiderült, a lányához jött látogatóba, aki két utcával arrébb lakik. Megismert. Elpirult, majd félhangosan, de úgy, hogy mindenki hallja, odavetette:
– Eszter, szégyelld magad. A saját anyádat a testvéred nyakába varrod. Az Isten nem felejt.
Letettem a kenyeret a szalagra, és felé fordultam. A sor megdermedt, ahogy mindig, ha botrány készül.
– Judit, emlékszik, hol volt 2022 májusában? Amikor a férjem műtétre várt pénz nélkül? Szomszéd volt. Biztos kapott teát, és hallgatta a történetet. Engem viszont nem hívott. Nem mondta, hogy „tarts ki, viszek egy liter tejet”. Akkor fontosabb volt a törökországi nyaralás. Most meg hirtelen mindenki emlékszik, hogy van egy idősebb lánya. Milyen érdekes, pont amikor fizetni kell.
Judit tátogott, majd csendesebben ismételte:
– Az anyád csak egy van. Majd az Úr eldönti.
Nem válaszoltam. A pénztáros némán ütötte be a kenyeret. A mögöttem álló fiatal nő – babakocsival – rám nézett, és a tekintetében megértés volt. Fizettem, és kiléptem az esőbe.
Szitált. Az esernyőm két helyen beázott – régi darab. Arra gondoltam, mennyi mindent fizettem már.
A gyorshitel háromszázötvenezer forintját augusztusban törlesztettem le teljesen. Az utolsó részlet tíz nappal a szomszéd jelenete előtt ment el. Gábor él. Lilla itthon van. Ennyi biztos.
De van egy másik tartozás. Az, amit azt hittem, bezártam egy fiókba. Három év hallgatás kamatozik rajta. Egy visszautasított kérés, egy testvéri veszekedés, két fel nem vett hívás.
Ezt nem forintban fizetem majd vissza. Kételyben. Álmokban, ahol anya hív, én felveszem, beszélgetünk, és minden rendeződik – aztán reggel ugyanott ébredek.
Jól döntöttem, hogy nem mentem? El kellett volna felejtenem a török utat, a „tarts ki” szavakat, Lilla perselyét, és szombat hajnalban autóba ülni? Aki harmincöt éven át választott, viselje a választás következményét? Vagy gyáva vagyok, aki egyetlen nyaralásért bosszút állt, és ezzel végleg elköszönt az anyjától – miközben még él, és talán lett volna mit mondani?
A medenceparti koktél már rég elfogyott.
A számlát viszont most hozzák.