A nyaralásra félretett pénzhez nem akartam hozzányúlni. Másfél éve tettünk félre apránként, hogy nyáron eljussunk a Balatonra, egy kis panzióba, amit már ki is néztünk. Az előleg befizetésének határideje két hét múlva járt volna le, a visszaigazoló papír ott lógott a hűtőn egy mágnessel rögzítve. Gábor számláján harmincezer forint volt – a fizetése az előző hétfőn érkezett meg. Így együtt kereken százezer. Százharminc hiányzott az operációhoz, és még harminc a gyógyszerekre.
Háromszor ütöttem be a számokat a telefon számológépébe. A kijelző makacsul ugyanazt az eredményt mutatta.
Kimentem a kórházzal szembeni kis parkba, és felhívtam anyát.
A hatodik kicsengés után vette fel. A háttérben csörömpölés, nevetgélés, egy idegen nő hangja. Étterem lehetett, vagy valami kávézó.
– Eszter! Képzeld, Rékával épp fürdőruhát nézünk, annyira divatos darabok vannak most, magas derekú fazonok, mondtam is neki, hogy neki ez jól állna, mert olyan az alakja, hogy…
– Anya. Figyelj. Gábor szívműtét előtt áll. Kétszázezer forintba kerül, holnapután. Százharminc hiányzik. Adj kölcsön decemberig. A prémiumból visszaadom, kamattal, mintha bank lennél.
Néhány másodperc csönd. Aztán ugyanaz a hang, de már hűvösebb, tárgyilagosabb.
– Jaj, Eszter… most pont rosszkor szólsz. Rékával most fizettem be a törökországi utat júniusra. Kettőnknek. Minden fillér elment rá, még előre is elköltöttem két havi nyugdíjat. Nincs miből adnom, kicsim. De ti erősek vagytok, megoldjátok.
A homlokomat a közeli lámpaoszlop hideg fémjéhez nyomtam. Május volt, de a vas még áprilisi hűvösséget árasztott.
– Anya, ez szívműtét. Nem fogtömés. Holnapután hajnalban tolják be a műtőbe. Érted?
– Mit szeretnél, mit csináljak? Nyugdíjas vagyok. Honnan teremjek elő kétszázezret? Vegyetek fel hitelt. Gábor fiatal, ledolgozza. Te pedig mindig mindent elbírsz.
– Mindig – ismételtem.
– Most leteszem, Réka vár, sor van a próbafülkénél. Puszi.
A vonal megszakadt.
Még vagy negyedóráig álltam ott, és a fogaim között szívtam be a levegőt, nehogy elsírjam magam.
Gábor szüleit nem hívtam. Az apja stroke után lábadozott, az anyja ápolta, épphogy kijöttek a pénzükből.
A bankba sem mentem be. Két éve temetésre vettünk fel egy kisebb kölcsönt, késve törlesztettük. A hitelmúltunk foltos volt. Tudtam, mit válaszolnának. A gyorshitel-irodák viszont nem kérdeznek sokat.
Bementem az egyikbe. Egy ötvenes nő ült az asztal mögött, rikító narancsszínű körmökkel. Átfutotta a személyimet, pötyögött valamit a gépbe, majd közölte:
– Kétszázezer forint. Napi nulla egész nyolc százalék. Futamidő legfeljebb két év, előtörleszthető. Itt, itt és itt írja alá.
Aláírtam. Nem olvastam el.
Otthon, a konyhaasztalnál hajtottam ki a szerződést. Az apró betűs részben állt: a napi 0,8 százalék havi huszonnégyet jelent. A teljes hiteldíjmutató évi kétszázkilencvenkettő százalék. Letettem a papírt, és negyven percig képtelen voltam felállni.
Az ügyintéző azt mondta: „Minden rendben lesz.” Akkor hittem neki, mert nem maradt más kapaszkodóm. Volt egy férjem az intenzíven, egy lányom a kórházi folyosón, és egy anyám, aki egy plázában fürdőruhát válogatott a húgommal.
Amikor hazaértem, Lilla nem aludt. A konyhában ült, és a perselyét ürítette ki. A rózsaszín kerámia malacot Gábor adta neki nyolcadik születésnapjára. Most kalapáccsal törte össze – attól félt, hogy majd sajnálni fogom a malacot. Az asztalon apró és nagyobb érmék, néhány gyűrött ezres. Összesen kétezer-hatszáznegyven forint.
– Anya, vidd el. Nekem nem kell.
Leültem vele szemben, és aznap először sírtam. Halkan, hogy meg ne ijesszem.
– Lilla, ez a te pénzed.
– Anya – mondta komolyan. – Ez apa.
A tenyerembe söpörtem az aprót. Meleg volt, biztos sokáig számolgatta.
Gábor műtétje sikerült. Három nap intenzív, egy hét kórterem, két hónap táppénz. Utána élete végéig gyógyszerek – havi kilencezer forint, ha teljes áron vesszük. Az állami támogatás csak két évre szólt. Ezt is kiszámoltam. De felült az ágyban. Lélegzett. Élt.
Egy héttel a hazatérése után véletlenül megláttam Réka történeteit. Egymás után kilenc videó. Kékes fényű medence, koktél piros napernyővel, barnult láb napágyon, frissen lakkozott körmök közelről. Szelfi anyával szalmakalapban – a fülében azok az arany csepp fülbevalók, amelyeket az én szakmunkás-avatómra vett magának. A felirat: „Köszönöm a világ legbőkezűbb anyukájának a legjobb utat! Anya, imádlak!”
Percekig néztem a képernyőt. Lilla mögém lépett.
– Anya.
– Menj aludni.
– Törökországban vannak?
– Igen.
Csendben állt még egy kicsit, aztán a maga tizennégy éves, higgadt hangján ennyit mondott:
– Nekem ő többé nem nagymama.
Később rákerestem a hotelre. Ötcsillagos, Antalya, all inclusive. Két főre júniusban – százharminezer és százhatvanezer forint között.
Pont.
Annyi.
Amennyi nekem hiányzott.
Nem a teljes kétszázezer. Hanem a százharminezer. Anyám odaadhatta volna úgy is, hogy az utazásról sem mond le. Ő mégis másképp döntött. Tudatosan. És ez a döntés majdnem az életembe került – pontosabban Gáboréba.
Aznap este nem töröltem ki a számát. Még nem ment. Csak feltettem a telefont a tűzhely fölötti polcra, és nem hívtam többé. A hitelt pedig három év és négy hónap alatt fizettem vissza. Kétszer hosszabbítottam, a kamat gyűlt, de nem volt választásom.
Nem abban a májusban kezdtem el számolni. Akkor csak először mertem végignézni a számokon. Rájöttem, hogy ez nem arról szól, hogy valakinek több jut, másnak kevesebb. Ez egy felsorolás volt. Hosszú, egyenes oszlop, mintha egy könyvelési füzetből másolták volna. Egész életemben vezettem, csak nem adtam nevet neki.
Nem tudatosan jegyeztem meg. Réka mindig dicsekedett, anya pedig hangosan ismételte az árakat. „Réka ruhája húszezer, de megéri, csodás az anyaga!” – és ezek a számok beleégtek az emlékezetembe. Később már le is írtam őket, hogy ne őrüljek bele az igazságtalanságba.
Gyerekkorunkban minden más volt. Nekem napközi, kulcs a nyakamban, pár száz forint ebédre. Neki otthoni koszt, mert „az óvodai étel egészségtelen”.
Tizennyolc évesen én egy parfümöt kaptam. Ő háromszázötvenezer forintért autót.
Az én esküvőmön – 2005-ben – ötezer forint egy borítékban és annyi: „Ti ügyesek vagytok, majd megkeresitek.” Rékáén – tíz évvel később – félmillió. Anya eladta a nagymama telkét is, anélkül hogy megkérdezett volna. „Neked minek az a telek? Úgysem jársz oda.”
Lilla születésekor anya egy napra jött, hozott egy doboz fagyasztott ételt, és már ment is tovább, mert Rékát kellett látogatnia a kollégiumban. Amikor Réka fiát, Márkot szülte, anya fél évre odaköltözött hozzá. Főzött, mosott, babakocsit tolt. Láttam a képeket: „Nagymama boldogsága.”
Réka lakásához az önerő: egymillió-kétszázezer forint. Anya eladta a győri garzonját – azt, ahol én lakhatnék, amikor tanultam. Húsz éven át inkább idegeneknek adta ki.
Amikor mi újítottunk fel, anya egy hétvégére benézett, körbenézett, majd közölte, hogy „megoldjátok”. Hazafelé elvitte a kristály salátástálat – „Rékának jó lesz az évfordulóra”.
Ezeket a történeteket külön-külön őriztem magamban. Minden szám, minden mondat külön fájdalom volt. Csak később mertem őket egymás mellé írni.