– Eszter? Jaj, hála az égnek, végre elértele. Judit vagyok az ötödikről, a szomszéd. Baj történt.
Elzártam a csapot. Felismertem a hangját – régebben, amikor még anyához jártam, néha összefutottunk a liftben. A tányér kicsúszott a kezemből, visszacsúszott a mosogatóba, bele a habba.
– Mi történt?
– Ilona elesett. Az ötödik emeleten, közvetlenül a lift előtt. Amikor levittem a kutyát, akkor találtam rá. Feküdt ott már legalább egy órája, talán több is. Combnyaktörés – a kórházban ezt mondták. Műtét nélkül nem fog talpra állni.
A vonalban tompa zúgás hallatszott. Lehet, az ő hűtője volt. Vagy az én fejemben morajlott valami.
– Értem.
– Eszter… menj el hozzá, kérlek. Én idegen vagyok, nekem a saját öregemmel is épp elég dolgom van. De az anyád mégiscsak az anyád.
Kint közben besötétedett. Szeptember volt. A hársak susogtak, és furcsa módon ezt a neszt tisztábban hallottam, mint Judit hangját a telefonban.
– Judit, hívd fel Rékát. Ő a fiatalabb. Most rajta a sor, hogy segítsen.
– Már hívtam. Ma háromszor is. Azt mondja, Márknak harminckilences láza van, nem tud mozdulni. De Eszter… tőled csak négy óra autóval. Reggel beülsz a kocsiba, és…
– Nem megyek.
Csend lett. Aztán egy sípoló, mély levegővétel – asztmás, emlékszem, anyám mesélte még vagy húsz éve.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Pont így. Réka mindig is ő volt a kedvenc, az első számú. Most bizonyítson. Ha nem tud menni, fizessen ápolót. Ott az a kétszobás lakás Pécs belvárosában, sokat ér. Csináltassatok meghatalmazást, adjátok el. Fedezi a műtétet, a rehabilitációt, még a szanatóriumot is. Öt évre elegendő, ha nem élnek nagy lábon.
– Eszter, magadnál vagy? Ez az anyád!
– Igen. Három éve teljesen magamnál vagyok.
– Szégyelld magad.
– Lehet.
– Nyolcvan felé jár, és egyedül feküdt a földön!
– Judit, mindent értettem. Viszlát.
Én tettem le előbb.
Még álltam egy darabig, néztem, ahogy a hab lecsorog az ujjaimról ugyanarra a tányérra. A csapot nem nyitottam meg újra. Leültem az asztalhoz, és az előttem félbevágott hagymát bámultam. Szép, egyenes metszés. Gábor holnap indul fuvarba Szegedre, kilenc nap oda-vissza. Főznöm kell neki három liter borscsot, dobozokba porciózva. Útközben benzinkutakon enne, ott pedig csak szemét kapható – tönkremegy tőle a gyomra.
Nem anyára gondoltam, hanem arra, hogy Judit hangjában ugyanaz a szag ült, mint anyám konyhájában. Igen, szag. A telefonon keresztül is éreztem. A gyerekkori emlékezet különös: arcok elmosódnak, nevek kikopnak, de az illatok megmaradnak. Hét éve nem jártam abban a lakásban, mégis pontosan fel tudnám idézni.
Három éve nem beszéltünk. Az első esztendőben még számoltam a napokat – vártam, hogy majd hív, bocsánatot kér. A másodikban abbahagytam a számolást, és egyszerűen éltem tovább. Meglepő módon az anyám nélküli élet nem félelmetes volt, hanem csendes. Mintha egy állandóan zúgó hűtőt kikapcsoltak volna a szobában. Eleinte figyeled a némaságot, aztán megszokod.
A harmadik évben töröltem a számát. Megkerestem a telefonban a „Anya” nevet, rányomtam a törlésre, megerősítettem. Könnyebb volt, mint leszokni a cigiről – hét évig dohányoztam, harmincöt évesen tettem le. Két érintés, egy másodperc. Nem sírtam, nem búcsúztam. Kitöröltem, és mentem hajdinát főzni.
Most pedig Judit. Az utolsó híd a múlt felé. Az utolsó ember, akinek talán magyarázattal tartoztam volna arra, amit három éve, huszonkettő májusában megértettem. Nem magyaráztam semmit. Talán már nincs is értelme.
Újra rezgett a telefon. Ismeretlen számnak tűnt elsőre, aztán felismertem a számjegyeket – Réka. Három évig nem keresett, most mégis. Nálunk így működik a család: csak akkor jutunk egymás eszébe, ha valami darabokra hullik.
Képernyővel lefelé fordítottam a készüléket, és visszatértem a hagymához.
Lilla mezítláb jött be a konyhába, pizsamában, kibontott hajjal. Derékig érő, nedves homokszínű haja van – nem tőlem örökölte, hanem Gábor anyjától.
– Anya, ki volt az?
– A nagymamád szomszédja. Elesett a nagyi.
Megállt az ajtóban. Tizenhét éves, fél fejjel magasabb nálam. Az arca már nem kerekedik mosolygáskor – felnőtté vált.
– Nagyon?
– Combnyaktörés. Az orvosok műtétet javasolnak.
– Mit mondtál?
– Hogy menjen Réka.
Lilla bólintott. Nem lepődött meg. Odalépett, finoman kivette a kezemből a kést, és folytatta a szeletelést.
– Jól tetted.
– Nem tudom. Judit szerint lelketlen vagyok.
– Judit nem tud semmit.
– Hetvenéves, Lilla. Az már kor, amikor az ember sok mindent lát.
A lányom szürkészöld szemével – pont olyan, mint Gáboré – rám nézett.
– Anya, én emlékszem. A perselyre. Arra, amikor apa az intenzíven volt. Arra, ahogy a konyhában sírtál. Tizennégy voltam, de nem felejtettem el.
Az ablak felé fordultam.
– Nem félsz, hogy egyszer olyan leszel, mint én?
– Nem. Attól félek, hogy olyan lennék, mint ő.
Huszonkettő májusában történt. Gábor hazajött a fuvarból, belépett az előszobába, és egyszerűen leült a padlóra. Nem vetkőzött le, nem húzta le a cipőjét. Csak lecsúszott a linóleumra, hátát a fogasnak támasztva, sáros bakancsban.
– Eszter… valami nincs rendben.
Előkerestem a vérnyomásmérőt. A számokra ma is emlékszem: 240 per 120. Azonnal hívtam a mentőket. Gábor makacs ember, magától sosem menne kórházba – inkább halna meg a folyosón, csak ne nyúljanak hozzá. Húsz éve élek vele, tudom.
Tizenkét perc múlva ott volt a mentő. Egy fiatal doktornő megnézte az EKG-t, és csak annyit mondott: „Készüljenek.” Lilla csomagolt – zokni, fogkefe, töltő. Tizennégy évesen, szó nélkül, mint egy felnőtt.
A kórház folyosója vakítóan fehér volt, klórszag terjengett. Gábort az intenzívre vitték, engem leültettek. A falon egy plakát: „Vigyázzon a szívére!” Egy mosolygó férfi súlyzóval. Gábor életében nem emelt súlyzót – neki a kardántengely volt a súlyzó.
Három óra múlva egy szemüveges, fiatal orvos ült le velem szemben.
– Műtétre van szükség. A támogatott listán három hónap a várakozás. A férje állapota súlyos, de stabil, így nem fér bele a sürgősségi kategóriába. Három hónap túl nagy kockázat. Ha fizetős beavatkozást választanak, holnapután reggel tudjuk elvégezni. Kétszázezer forint az operáció, plusz gyógyszerek és a külön szoba – még harmincezer.
Bólintottam. Ebben jó vagyok, amikor darabokra hullok.
– Tudom, sok pénz. Beszéljen a családdal. Holnap estig dönteni kell. Ha nem vállalják, felírjuk a listára, de… nem ígérhetek semmit.
A „nem ígérhetek” ott maradt a fejemben.
Lilla mellettem ült, az apja olajfoltos munkakabátját szorította, néha az arcát a gallérhoz nyomta. Nem sírt.
A bankszámlámon tizenhétezer forint volt. A félretett pénzben – ötvenezer.