Igen, az agyam már be is azonosította a lányt – Lilla volt az, András klinikájának recepciósa, akit korábban néhány elegáns állófogadáson már láttam mellette mosolyogni. Miközben ők ketten a saját, olcsó szappanoperájukat játszották, én fejben már a pályafutásom legnagyobb szabású vállalkozását terveztem.
A saját válásom tökéletesen megkomponált ünnepségét.
De mielőtt túlságosan előreszaladnánk, hadd lépjünk vissza pár lépést, hogy érthető legyen a helyzet abszurditása. Negyvenkét éves vagyok. Tíz perccel ezelőttig rendíthetetlenül hittem abban, hogy stabil, kiegyensúlyozott házasságban élek.
Miskolc mellett, az „Erdei Szimfónia” nevű zárt, exkluzív lakóparkban áll a tágas, belsőépítész által megálmodott házunk. Egy vadonatúj Mercedes GLE-t vezetek, amelynek minden részletét az utolsó forintig kifizettük. Rendszeresen adunk kifinomult vacsorákat András befolyásos ismerőseinek, és évente többször pihenünk drága európai üdülőhelyeken.
Kívülről nézve az életünk olyan, mintha egy luxusmagazin címlapjáról lépett volna elő. Gyerekünk nincs. Volt idő, amikor szinte fizikailag fájt a vágy, hogy anya legyek. András azonban mindig talált egy észszerűnek hangzó indokot. „Majd egy kicsit később, Eszter, amikor a sebészeti praxisom még biztosabban áll a lábán.” Vagy: „Előbb teremtsünk igazán stabil anyagi hátteret.” Egy idő után belefáradtam a halogatásba, és egyszerűen nem hoztam többé szóba a témát. Az energiámat teljes egészében a saját cégembe fektettem.
Az „Események Esztétikáját” az ország egyik legkeresettebb rendezvényszervező vállalkozásává építettem. Létrehoztam valamit, ami valóban az enyém – nagy ívűt, jelentőset, maradandót. Most, a hűtlenség éles fényében visszatekintve, kristálytisztán látom, mikor jelent meg az első repedés a kapcsolatunk alapjában.
Körülbelül két éve András egyre gyakrabban maradt bent estig a klinikán. Hirtelen megszaporodtak az „éjszakai sürgősségi műszakok”, és a hétvégi orvosi konferenciák is rendszeressé váltak. Látványosan több figyelmet fordított az öltözködésére, az edzésre, az illatszerére. Én mindezt észleltem. A részletek felismerése a szakmám lényege.
Mégis makacsul azt ismételgettem magamban, hogy ez csupán egy tipikus középkorú férfi válsága. Micsoda végzetes tévedés. Vajon tényleg ennyire ostobának gondolt engem? Tizennégy év alatt András Zaharcuk egy dolgot nem értett meg: nem egy dekoratív kiegészítő vagyok a státusza mellett, aki unalmában virágcsokrokat válogat és lufikat rendel ünnepségekre…