…és nemcsak a plakáttal, hanem azzal a hatalmas, finom rózsaszín bazsarózsa-csokorral is a kezében.
A bazsarózsa az én gyengém. Évek óta emlegettem neki – talán ezerszer is –, hogy nincs náluk szebb virág számomra. Mindannyiszor ugyanazt a fölényes félmosolyt kaptam válaszul, majd egy hosszas fejtegetést arról, hogy „a virág csupán rothadó növényi anyag a vázában”, és teljesen értelmetlen pénzkidobás. Ehhez képest most ott tartotta a karjában az egész csokrot.
És ez még csak a kezdet volt.
Ösztönösen hátrébb léptem, és egy hangos, lufikat szorongató család mögé húzódtam. Onnan, mintegy fedezékből kezdtem figyelni Andrást. Úgy toporgott, mint egy kamasz az első randija előtt. Hol a kijelzőt leste, hol az érkezési kaput, idegesen egyik lábáról a másikra helyezve a súlyát.
Az a sötétkék kasmírpulóver volt rajta – az, amelyiket tavaly szilveszterkor hoztam neki Milánóból. Akkor forgatta a szemét, hogy túl hivalkodó és „nem illik a rendelőbe járkálni benne”. Most viszont gondosan viselte. A haja is tökéletesen be volt állítva. Az a férfi, aki szerint elég, ha zuhanyzás után beletúr a vizes tincseibe, most láthatóan drága hajzselét használt. Egyetlen szál sem állt rossz irányba.
Aztán kinyílt az érkezési kapu üvegajtaja, és megpillantottam őt.
Nem egyszerűen kisétált – futott. Mintha egy romantikus film tetőpontját forgatnák körülötte. Hosszú, sötét haja csillogva lobogott utána, a gurulós, márkás kézipoggyász ritmusosan zötykölődött mögötte. Az arcán olyan sugárzó, hófehér mosoly ült, amellyel akár András klinikáját is reklámozhatta volna. Huszonnyolcnál többnek semmiképp nem nézett ki.
Könnyű, selyemruhát viselt. Ki vesz fel ilyesmit egy többórás repülőútra? Csak az, aki pontosan tudja, hogy valakit az első pillanatban le akar nyűgözni. András arca abban a másodpercben felragyogott. Úgy nézett rá, mintha épp most húzták volna ki a nevét egy országos sorsoláson.
A plakátot hanyagul a kifényesített reptéri padlóra ejtette, a karját szélesre tárta. A lány szinte nekiszaladt, ő pedig könnyedén felemelte, és megforgatta a levegőben. A nő gondolkodás nélkül kulcsolta a lábait a dereka köré, ott, a Pápa repülőtér zsúfolt termináljának közepén.
Tíz–tizenöt méterre álltam tőlük. Én. A felesége. Mozdulni sem tudtam, csak dermedten figyeltem, ahogy a férjem olyan szenvedéllyel ölel magához egy idegent, amilyet felém már évek óta nem mutatott.