Egy teljes nappal korábban érkeztem vissza Miskolcra, mint ahogy azt bárkinek jeleztem, és már a várócsarnokban kiszúrtam a férjemet egy hivalkodó, hatalmas virágcsokorral a kezében. Egy ismeretlen nő futva vetette magát a karjaiba, nevetve felugrott rá, a lábait a csípője köré fonva. András abban a pillanatban őszintén hitte, hogy éppen a gondtalan, ragyogó jövője érkezett meg. Valójában azonban széles mosollyal az arcán a saját összeomlása felé sétált. Nekem pedig páholyból jutott hely az előadás premierjére – erre az olcsó, mégis fájdalmasan látványos színjátékra.
Hadd fessek pontos képet a jelenetről. Nyirkos, ólomszürke kedd volt, 2021 novemberének közepe. A pápa-i repülőtér D terminálján álltam, a csomagszalag mellett, kimerülten, lüktető fejjel, és csak egyetlen dologra vágytam: egy forró zuhanyra. Mögöttem négy nap embert próbáló munka állt – egy nagyszabású nemzetközi esküvői kiállítást szerveztem Isztambulban, ami minden energiámat kiszívta.
Körülöttem a repterekre jellemző zűrzavar kavargott. Valahol hangos örömkiáltások jelezték a rég nem látott rokonok találkozását, máshol ingerült utas vitatkozott telefonon az elkallódott bőröndje miatt. A levegőben összekeveredett az erős presszókávé illata a friss péksüteményekével és a duty free üzletekből kiáradó drága parfümök édeskés aromájával.
És akkor, a hömpölygő tömegen át, megláttam őt. A törvényes férjemet, akivel tizennégy éve osztoztunk ágyon, jelzáloghiteleken és közös terveken. András Zakharcsukot, a főváros egyik elit klinikájának, a „MedElite-Centernek” ünnepelt plasztikai sebészét. Tekintélyes szakember, kifogástalan hírnévvel és – legalábbis én így hittem – igényes ízléssel.
Az érkezési oldalon álldogált, kezében egy saját készítésű, kissé gyermeteg kartonplakáttal, amelyen ez állt: „Isten hozott, napsugaram!”, körülötte ügyetlenül rajzolt piros szívecskékkel. A másik kezében pedig egy monumentális, halványrózsaszín bazsarózsákból kötött csokrot tartott.
Itt muszáj egy rövid, de lényeges kitérőt tennem András természetéről. Kapcsolatunk teljes történetében a legromantikusabb gesztusa az volt, hogy egyszer a szokásos sarki pizzéria helyett egy elegáns olasz étteremből rendelt vacsorát. A tizedik házassági évfordulónkra pedig – teljes komolysággal – egy barkácsáruházba szóló ajándékutalvánnyal lepett meg. A szemembe nézve magyarázta, hogy ez „racionális döntés”, hiszen éppen a terasz burkolatának felújítását terveztük.
El lehet tehát képzelni, mekkora döbbenet futott végig rajtam, amikor ott láttam őt ezzel az érzelgős, már-már kamaszos üzenettel… és nemcsak a plakáttal, hanem azzal a hatalmas, finom rózsaszín bazsarózsa-csokorral is a kezében.