— Egy ekkora fizetés egy nő kezében túlzás. Mostantól az én számlámra utalod, majd én ésszerűbben kezelem — közölte határozottan az após.
— Tessék, ide fel is jegyeztem — Gábor egy gondosan kitöltött papírlapot csúsztatott a konyhaasztal közepére, rajta bankszámlaadatokkal. — A kereseted meghaladja, ami indokolt lenne. Utald át nekem, majd én beosztom.
Lilla dermedten állt a pult mellett, ujjai között a krumplihámozó késsel. Többször is pislogott, mintha így próbálná elhitetni magával, hogy félrehallott valamit. Az após, aki Balázs távollétében „csak egy teára” toppant be, teljes természetességgel beszélt, mintha az időjárásról ejtene szót.
— Ezt most komolyan gondolja? — kérdezte végül halkan, visszafogott, tompa hangon.
— Szerinted tréfálok? — vonta össze szemöldökét Gábor. — Na, diktáld a kártyaszámot.
A levegőben feszültség vibrált, a helyzet egyszerre volt abszurd és sértő. Lilla lassan letette a kést, kötényébe törölte a kezét, majd mély levegőt vett, hogy uralkodjon magán.
Két évvel korábban, amikor Balázzsal összeházasodtak, minden ígéretesnek és harmonikusnak tűnt. Élénken élt benne, milyen lelkesedéssel beszélgettek a közös jövőről: utazásokat terveztek, egy kertvárosi házról álmodoztak, sőt még egy kutyát is elképzeltek maguk mellé. Akkoriban Balázs egy autószervizben dolgozott, de már a saját műhely megnyitását fontolgatta. Lilla mérnökként tevékenykedett egy jelentős építőipari cégnél, és amikor előléptették főmérnökké, Balázs őszinte örömmel ünnepelte.
— Megdolgoztál érte — mondta akkor pezsgőspoharát emelve. — Büszke vagyok rád.
Vásároltak egy használt autót, és nagyobb albérletbe költöztek. Az első évük tele volt támogatással és kölcsönös tisztelettel. Gábor ritkán látogatta őket, többnyire ünnepekkor. Ilyenkor udvariasan érdeklődött, megdicsérte Lilla süteményeit, és úgy tűnt, elfogadta fia választását.
A változás alattomosan, apró megjegyzésekkel kezdődött. „Nem túl drága ez a mosógép?” — kérdezte, amikor meglátta az újat. „Miért kell lecserélni a bútorokat? Ezek még jók” — jegyezte meg rosszallóan a kanapékatalógus láttán. Amikor a céges sofőr hazavitte Lillát, csak csóválta a fejét: „Nem lehetne szerényebben?”
Miután jelzáloghitelt vettek fel egy új építésű, kétszobás lakásra, Gábor egyre gyakrabban jelent meg náluk. Érdeklődése mind tolakodóbb lett, főként a pénzügyeik iránt. Pontosan tudni akarta, mennyit keres Lilla, mennyit költenek élelmiszerre, ruhára vagy kikapcsolódásra. Folyton takarékosságra intette őket, félretételről beszélt, és arról, hogy „meg kell húzni a nadrágszíjat”.
Lilla pedig azt is észrevette, hogy Balázs, aki korábban büszkén állt ki mellette és a karrierje mellett, az utóbbi időben egyre gyakrabban bólintott rá apja megjegyzéseire, mintha lassan maga is kezdene más szemmel nézni a közös életükre.