– Nem csaptalak be – metszette el a szót Eszter hűvös határozottsággal. – Egyszerűen soha nem vetted a fáradságot, hogy rákérdezz. Túl büszke voltál ahhoz, hogy szembenézz a bukásaiddal, és túlságosan elhitted magadról, hogy nélküled minden összeomlana. Közben végig én tartottam kézben mindent.
Egy pillanatra megállt, majd nyugodt, de kemény hangon folytatta:
– Én gondoskodtam róla, hogy ez a család talpon maradjon. A számlák az én nevemen futottak, a befektetéseket én intéztem, és Márk jövőjéről is én gondoskodtam.
Gábor ajkai megremegtek, mintha tiltakozni akarna, ám nem jött ki hang a torkán. A csendet végül Márk törte meg; hangja ugyan reszketett, de minden szava élesen csengett.
– Éveken át úgy kezelted anyát, mintha semmit sem érne. Folyton megaláztad, miközben ő volt az, aki megóvott minket mindentől. És most képes voltál idehozni őt… a saját otthonunkba? – Vetett egy kemény pillantást Vivienre, aki zavarodottan elfordította a fejét.
Eszter lassan Gábor elé csúsztatta a dossziét.
– Amikor legközelebb azt vágnád a fejemhez, hogy nincs jogom itt élni, jusson eszedbe: ebben a házban te vagy az, aki vendég. És az a vendég, aki nem tiszteli a ház tulajdonosát, nem maradhat.
Gábor arca eltorzult; a harag még ott izzott benne, de mögötte már feltűnt valami más is – a bizonytalanság. Mindig ő diktálta a tempót, mindig ő volt fölényben. Most azonban kicsúszott a kezéből az irányítás.
A szobára súlyos csend ereszkedett. Csak Vivien cipőjének éles koppanása hallatszott, ahogy tétován az ajtó felé indult.
– Én ebből nem kérek – mormolta halkan, kerülve Gábor tekintetét.
Az ajtó csukódása után mintha láthatatlan repedések futottak volna végig azon a gőgből emelt falon, amely mögött Gábor addig élt. A magabiztosság álarca megingott.
A beálló némaság szinte nyomasztóvá vált. Gábor az étkezőasztalnál maradt, és úgy meredt a papírokra, mintha azok ítéletet hordoznának.
Eszter ekkor már nem a rettegett, parancsolgató férfit látta benne, hanem egy leleplezett embert: kiszolgáltatottat, sarokba szorítottat.
Végül ő szólalt meg.
– Ideje összepakolnod, Gábor.
A férfi felkapta a fejét.
– Ki akarsz tenni? Azok után, amit ezért a családért megtettem?
Márk keserűen felnevetett.
– Mit is tettél, apa? Feszültséget hoztál a házba? Kiabálást és hazugságokat? Anya adott nekünk biztonságot. Te majdnem romba döntöttél mindent.
Gábor arcvonásai megkeményedtek, de válasz nem érkezett. Mélyen belül kavargott benne valami, amit talán most először volt kénytelen igazán megérezni.