András homloka ráncba szaladt.
– Ezt hogy érti?
Az asszony mély levegőt vett, mintha régóta cipelt volna magában egy kimondatlan történetet.
– A felesége rendszeresen bejárt hozzánk.
András szíve nagyot zuhant.
– Miért jött?
– Segített, amiben tudott. Mesélt a gyerekeknek, adományokat hozott, ruhát, élelmet. – Egy pillanatra elhallgatott, majd csendesebben folytatta. – De leginkább Márk miatt.
– Miért éppen ő? – kérdezte András rekedten.
Az igazgatónő habozott, aztán egyszerűen kimondta:
– Mert örökbe akarta fogadni.
A mondat súlya alatt András úgy érezte, mintha megbillent volna körülötte a világ.
– Erről soha nem beszélt nekem.
Az asszony tekintete nem lett elnézőbb.
– Talán megpróbálta. Lehet, hogy ön nem figyelt eléggé.
András Márkra nézett. A fiú kicsinek tűnt a szoba közepén, némán állt, és a fényképet szorította a mellkasához, mintha pajzs volna. Andrásban lassan összeállt egy keserű felismerés: Eszter hagyott maga után valamit, amit nem fejezett be. És most ez a befejezetlen történet ott állt előtte, élő valóságként.
Amikor hazaértek a villába, Márk megtorpant a küszöbön. Úgy nézett a csillogó márványpadlóra, mintha idegen templomba lépne be, ahová nincs joga belépni.
– Gyere be – mondta András halkan.
A fiú óvatosan lépett, szinte nesztelenül. Nem ért hozzá semmihez, nem kérdezett, igyekezett láthatatlanná válni. András megmutatta neki a vendégszobát: makulátlan ágy, rideg rend, tökéletes csend. Túl steril. Túl személytelen. Márk leült az ágy szélére, de nem feküdt le. A fotót még mindig a kezében tartotta, mintha az volna az egyetlen tárgy, ami valóban az övé.
Aznap éjjel András nem tudott aludni. Az intézetből kapott dossziét lapozta: űrlapok, feljegyzések, és Eszter kézzel írt levelei. Egy mondat különösen beleégett:
„András, próbáltam elmondani, de mindig távol voltál… még akkor is, amikor itthon voltál.”
Reggel a konyhában találta Márkot. A fiú a megterített asztalnál ült, előtte érintetlenül a reggeli.
– Nem ízlik? – kérdezte András.
Márk alig hallhatóan felelt:
– Csak… nem tudom, szabad-e ennem belőle.
Valami megrepedt András mellkasában.
– Szabad – mondta határozottabban, mint ahogy érezte. – Most már itt vagy.
A fiú bólintott. Nem megkönnyebbülten, csak engedelmesen. Ez a csendes alkalmazkodás jobban fájt Andrásnak, mint bármilyen szemrehányás.
Később felhívta az ügyvédjét.
– Van egy házaspár, akik érdeklődnek Márk iránt – mondta a férfi a vonal túlsó végén. – A Mendozáék. Megbízható emberek, rendezett háttérrel. Azonnal elindítanák az örökbefogadást… ha ön jóváhagyja.
András ujjai elfehéredtek a telefon körül.
– Visszahívom – felelte röviden.
Amikor letette, észrevette, hogy Márk őt figyeli. A tekintete megváltozott. Kevesebb volt benne a belenyugvás, több a rettegés – mintha előre tudná a döntést.
Aznap este András a folyosón találta a fiút. A földön ült, hátát a falnak vetve.
– Miért nem a szobádban vagy? – kérdezte.
Márk vállat vont.
– A padló… valahogy ismerősebb.
András torkát elszorította a szégyen.
Aztán a fiú feltette a kérdést, amely szíven ütötte:
– Miért hoztál ide… ha úgyis elküldesz?
András válaszolni akart, de a félelem gyorsabb volt nála.
– Ne hívd Esztert anyának – csattant fel hirtelen, amikor Márk suttogva kimondta a szót.
A fiú megdermedt.
– Rendben – mondta alig hallhatóan.
Nem sírt. Nem tiltakozott. Csak megtanulta a szabályt.
Néhány perccel később András keresni kezdte. Már akkor érezte, hogy késő.
A bejárati ajtó tárva-nyitva állt.