– Eszter meghalt – mondta András, és a hangja keményebben csengett, mint szerette volna. Nem a düh beszélt belőle, hanem a rettegés.
Márk nem hátrált meg.
– Ide járt hozzám.
– Hozzád… hova? – kérdezett vissza András hitetlenkedve.
– Az árvaházba.
A szó úgy csapódott Andráshoz, mint egy hirtelen bevágódó ajtó. A házasságuk évei alatt Eszter soha, egyetlen alkalommal sem említett semmiféle árvaházat. Nem beszélt önkénteskedésről, nem hozott szóba gyerekeket, örökbefogadást, semmi olyat, ami arra utalt volna, hogy létezett egy másik élete is. Vagy talán próbált utalni rá, csak ő nem figyelt? Talán ott ült mellette esténként, mégis mérföldekre volt tőle.
Márk egész teste reszketett. Ujjai vörösek voltak a hidegtől. András ösztönösen levette a kabátját, és a fiú vállára terítette. Márk megfeszült a hirtelen melegtől, mintha a gondoskodás számára idegen, sőt veszélyes dolog lenne.
– Mióta állsz itt? – kérdezte András csendesebben.
A fiú vállat vont.
– Nem tudom.
Ebben az apró mozdulatban András felismerte a kimondatlan igazságot: Eszter hatalmas titkot hordozott, és most ez a titok a sírja előtt állt, dideregve.
Az autóút némaságba burkolózott. Nem volt benne béke, csak feszültség. András újra és újra a visszapillantó tükörbe nézett. Márk a hátsó ülésen kuporgott, a kabátba burkolózva, még mindig remegve, mintha nem csupán a hideg rázná.
– Hogy jutottál el a temetőig? – törte meg végül a csendet.
– Gyalog.
– Honnan?
– Az árvaháztól.
András állkapcsa megfeszült.
– És honnan tudtad, hogy Esztert ott temették el?
Márk szorosabban markolta a fényképet.
– Egyszer követtem. Láttam, ahogy bemegy. Később megláttam a nevét a sírkövön.
András egy szerény, belvárosi hotel előtt állt meg. Nem vihetett haza egy idegent – még nem. Előbb tudnia kellett, kivel áll szemben. A szobában Márk az egyik fotel szélére húzódott, mintha igyekezne minél kevesebb helyet elfoglalni. Nem kért enni, nem kérdezett semmit. Csak ott volt, feszült csendben, mintha bármelyik pillanatban számítana rá, hogy elküldik.
András figyelte őt, majd végül megszólalt:
– Holnap elmegyünk az árvaházba. Tudni akarom az igazat. Rólad is… és Eszterről is.
Márk bólintott, és úgy szorította magához a fényképet, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodója.
Hajnalban már egy rozsdás vaskapu előtt álltak. A táblán ez állt: Szent Benedek Otthon. A vakolat több helyen lepergett a falról, az udvaron álló hinták mozdulatlanul lógtak, a kert elhanyagoltan terült el, mintha rég feladták volna a reményt, hogy egyszer még rendbe hozzák.
Egy apáca sietett feléjük. Amint meglátta Márkot, megkönnyebbülés áradt szét az arcán. Két kezébe fogta a fiú vállát.
– Márk, hála az égnek! Hol voltál?
A fiú Andrásra pillantott, mintha engedélyt kérne a válaszra.
András előrelépett.
– András vagyok. Szeretnék beszélni az intézmény vezetőjével.
Egy szűk irodába vezették őket. A levegőben dohos papírszag keveredett valami régi, megkopott reménnyel. A kopott íróasztal mögött ősz hajú asszony ült. A tekintete fáradt volt, mégis éles.
Nem tűnt meglepettnek.
– András úr – szólalt meg halkan. – Már vártam, mikor jelenik meg.