A pillantásom az anyósomon akadt meg. Úgy állt ott a terem szélén, mintha kísértetet látott volna. Ujjai között egy apró boríték reszketett, az arcáról pedig minden szín eltűnt. A kastély hatalmas báltermét betöltötte a zene, a vonósok és a dob tompa dübörgése elnyelte a környező zajokat, így amit mondott, más nem hallhatta.
A ragyogó májusi délelőtt tökéletes esküvői napnak ígérkezett. A vőlegényem, Gábor családjának ősi birtoka ünneplőbe öltözött, a személyzet szinte hangtalanul sürgött-forgott. Kristálypoharak csillantak a hosszú asztalokon, a levegőben rózsák és méregdrága pezsgő illata keveredett. A falakról komor tekintetű ősök portréi figyelték némán az előkészületeket.
– Anna, nem tűnt fel, hogy Gábor ma különösen feszült? – hajolt közelebb hozzám az anyósom, miközben idegesen a vendégek felé sandított.
Elgondolkodva ráncoltam a homlokom. Tényleg furcsa volt. Gábor egész nap feszültnek látszott, mintha valami nyomasztaná. A terem másik végében állt, telefonját a füléhez tapasztva, arca mozdulatlan, szinte kőből faragott.
– Biztos csak az esküvő miatti izgalom – feleltem bizonytalan mosollyal, és megigazítottam a fátylat a hajamban.
– Ezt látnod kell. Azonnal – suttogta, majd a kezembe csúsztatta a borítékot. Egy pillanattal később már a vendégek között volt, arcán ismét a megszokott, kifogástalan társasági mosoly.
Egy oszlop takarásába húzódtam, és feltéptem a borítékot. A papíron álló sorok láttán kihagyott a szívverésem.
„Gábor és a vállalata az esküvő után el akarják tüntetni az útból. Csak eszköz vagy számukra. Tudnak a családi vagyonodról. Ha élni akarsz, tűnj el.”
Első reakcióm az volt, hogy ez valami beteg tréfa. Talán próbatétel. De aztán eszembe jutottak a félbeszakított telefonhívások, amelyek akkor némultak el, amikor beléptem a szobába. Az utóbbi hetek hűvössége. A tekintete, amely egyre ritkábban volt gyengéd.
Körbenéztem, és megkerestem őt a tömegben. Épp befejezte a beszélgetést, majd lassan felém fordult. A szeme hideg volt és számító. Nem ismertem rá.
– Nasztya! – szólt oda az egyik koszorúslány. – Kezdünk!
– Mindjárt! Csak a mosdóba ugrom be! – vágtam rá gyorsan.
A személyzeti folyosón át rohantam ki az udvarra. Útközben lerúgtam a cipőmet, hogy gyorsabban haladjak. A kertész értetlenül nézett utánam.
– A menyasszonynak szüksége van egy kis levegőre! – vetettem oda, és már a kapu felé futottam.
Az utcán leintettem az első taxit.
– Hová viszem? – kérdezte a sofőr, végigmérve a menyasszonyi ruhás utast.
– A pályaudvarra. Amilyen gyorsan csak lehet.
Mielőtt még meggondolhattam volna magam, a telefonomat kihajítottam az ablakon. A készülék eltűnt az aszfalton.
– Fél óra múlva indul egy vonat – mondta a sofőr.
Egy órával később már egy másik város felé zakatolt velem a szerelvény. A pályaudvari üzletben vásárolt egyszerű ruhába öltöztem át, a menyasszonyi ruhát hátrahagyva egy szemeteszsákban. Csak egyetlen kérdés járt a fejemben: hogyan történhetett mindez ilyen gyorsan?
A kastélyban bizonyára kitört a zűrzavar. Vajon Gábor mit adott elő a vendégeknek? Eljátszotta az összetört vőlegényt, vagy már akkor levetette az álarcot?
Behunyt szemmel próbáltam megnyugodni. Egy ismeretlen jövő felé tartottam – tele bizonytalansággal, de legalább eséllyel a túlélésre. Inkább választom az árnyékban töltött életet, mint hogy díszes koporsóban végezzem.
Az alkalmazkodás lett a túlélésem kulcsa. Tizenöt év alatt tökélyre fejlesztettem a kávékészítés minden apró mozdulatát.
– A kedvenc kapucsínója – csúsztattam a csészét a törzsvendég elé Győr egyik csendes utcájában megbújó kávézóban. – És az áfonyás muffin sem maradhat el, igaz?
– Túl figyelmes hozzám, Éva Andrejevna – mosolygott az idős professzor, aki a napi jelenlétével melegséget hozott az apró helyiségbe.
Most már Éva voltam. Anna neve, a fehér ruha és az összetört álmok mind a múlt ködébe vesztek. Az új személyazonosság drága volt, de az életemnél semmi sem ér többet.
– Meséljen, mi újság a nagyvilágban? – kérdeztem, a táblagépére pillantva.
– Megint lebukott egy befolyásos üzletember. Gábor Valerjevics Romanov. Ismerős ez a név?
A kezem megremegett, a porcelán finoman megcsendült az alátéten. A képernyőn megjelent egy arc, amelyet sosem tudtam elfelejteni. Idősebb lett, de az önelégült magabiztosság változatlan maradt.
„A RomanovGroup vezérigazgatóját jelentős pénzügyi visszaélésekkel gyanúsítják.” A cikk alatt kisebb betűkkel egy másik sor is állt: „Tizenöt éve eltűnt menyasszonya holléte továbbra is ismeretlen.”
– Júlia, te ezt komolyan gondolod? Nem mehetek csak úgy vissza! – mondtam idegesen, miközben fel-alá járkáltam a bérelt lakásomban, a telefont szorosan a fülemhez tapasztva.