– Eszter, utalj át harmincötezer forintot a kártyámra, holnap vonják a hitelt – szólt oda Gábor anélkül, hogy akár egy pillanatra is elszakította volna a tekintetét a laptop kijelzőjétől, ahol épp virtuális tankokkal vívott csatát.
Eszter kezében megállt a vasaló. A forró gőz sisteregve tört elő, tejfehér párába burkolva a vasalódeszkát. Komótosan visszahelyezte a készüléket a talpára, és férje széles hátát figyelte, amelyet egy kifakult otthoni póló feszült körbe. Ez a havi „küldd a pénzt” jelenet már négy esztendeje ismétlődött, de ezen a szürke, esős novemberi kedden valami végérvényesen megroppant benne.
– Gábor… – kezdte halkan, ügyelve arra, hogy ne csukoljon meg a hangja. – Tényleg semmid sem maradt? A múlt héten tízezerért bevásároltam, a számlákat is befizettem. Az előlegből alig maradt valami, még ki kell húznom fizetésig.
A férfi kelletlenül csettintett, lehúzta a fejhallgatót, és a forgószékben felé fordult. Az arca sértett volt, akár egy gyereké, akit megfosztottak a kedvenc édességétől.
– Eszter, ezt már átbeszéltük. Most pangás van a szakmában, nincs megrendelés. Tudod, jutalékból élek. A bankot viszont nem érdekli a szezon. Anyának már jött az emlékeztető üzenet. Ugye nem akarod, hogy zaklassák? Így is magas a vérnyomása.
– Tehát Máriának magas a vérnyomása, nekem meg pénznyomdám van az éjjeliszekrényben? – rántotta ki Eszter a vasaló dugóját a konnektorból. – Négy éve fizetem ezt a kölcsönt. Négy éve a fizetésem hetven százaléka megy el egy lakásra, ahol papíron közöm sincs semmihez.
– Már megint ez? – forgatta a szemét Gábor. – Hányszor beszéljük még át? Anyára került a lakás, mert nyugdíjasként és munkaveteránként kedvezőbb kamatot kapott. Ezzel rengeteget spóroltunk! Ez a mi családunk érdeke!
– Melyik családé? – lépett az ablakhoz Eszter, ahol az őszi eső csapkodta az üveget. – Jogilag ebben az ingatlanban csak egy tulajdonos létezik: Mária. Mi legfeljebb lakók vagyunk, akik törlesztik az ő vagyonát. Pontosabban én törlesztem. Mert a te „átmeneti” bevételkiesésed valahogy egész évben tart.
– Most a pénzzel támadsz? – csattant fel a férfi hangja élesen. – Ennyire számító lettél? Én is hozzátettem a magamét! Én újítottam fel a lakást! Tapétáztam!
– Azt a tapétát, amit az én prémiumomból vettünk – vágott vissza Eszter fáradtan. – Elegem van, Gábor. Ma a fogorvosnál voltam, koronára van szükségem. Az sem két fillér. De nekem nincs félretett pénzem, mert mindig holnap esedékes a részlet. Öt éve ugyanazt a télikabátot hordom. A te anyád pedig múlt héten büszkélkedett az új bundájával, mert félre tudja tenni a nyugdíját – hiszen a gyerekei állják a lakhatását.
– Ne turkálj anyám pénzügyeiben! – pattant fel Gábor. – Ez méltatlan! Befogadott minket a lakásába, erre te…
– Befogadott? Egy olyan otthonba, amit én fizetek? Igazán nagylelkű.
– Elég volt ebből. Nem akarok jelenetet. Küldd el az összeget, nem szeretnék holnap anyám előtt kellemetlen helyzetbe kerülni, ha a bank hívja. És melegíts vacsorát, éhes vagyok.
Válaszra sem várva visszatette a fejhallgatót. Minden mozdulata azt sugallta, hogy számára a téma lezárult. Eszter a tarkóját nézte, és közben jeges ürességet érzett szétáradni a mellkasában. A szeretet, a türelem, a remény – mintha egyetlen pillanat alatt szertefoszlottak volna, helyüket hideg, józan felismerés váltotta fel.
Szó nélkül kiment a szobából, elővette a telefonját, és belépett a banki alkalmazásba. A számláján negyvenezer forint volt. Éppen elég a törlesztőrészletre, és maradna valamennyi élelmiszerre is. Ujja megállt az „utalás” gomb fölött.
Ekkor eszébe jutott az előző napi jelenet. Mária átjött hozzájuk, a konyhában teázott, amíg Eszter leszaladt a boltba. A vártnál hamarabb ért haza, és amikor csendben kinyitotta az ajtót, meghallotta anyósa hangját. Telefonon beszélt az idősebb lányával, Júliával.
– Igen, Júlikám, minden a terv szerint alakul. A lakás részleteit rendben fizetik. Szép felújítást csináltak… – mondta Mária elégedetten, és a hangjában olyan magabiztosság csengett, amit Eszter addig még soha nem hallott tőle.