Erika lassan végiglapozta a papírokat. Ott volt az adásvételi szerződés, a befizetésekről szóló bizonylatok, és a tulajdoni lap is – még abból az időből, amikor mindent hivatalos pecséttel ellátott, vastag papíron adtak ki.
— Nézze csak a dátumot. Itt a vásárlás időpontja. Itt pedig az esküvő napja. A kettő között három év és két hónap a különbség — mondta Eszter higgadtan.
Erika tekintete megakadt az évszámokon. Nem azonnal, de észrevehetően megváltozott az arckifejezése. Az az előbbi határozottság mintha megkopott volna; a magabiztosság lecsendesedett benne.
— Ez… így már más megvilágításba kerül — szólalt meg végül, halkabban, mint korábban.
— Pontosan — felelte Eszter nyugodtan.
A konyhában csend feszült köztük, amikor az előszobából kulcs fordulásának hangja hallatszott.
Gábor lépett be, a megszokottnál korábban. Megtorpant az ajtóban. Előbb Erikára nézett, aztán Eszterre, végül a kiterített iratokra az asztalon.
— Látom, már találkoztatok — jegyezte meg egyenletes hangon. Mégis volt benne valami árulkodó rezdülés: rájött, hogy a dolgok nem az elképzelései szerint alakultak.
— Igen, beszélgettünk — válaszolta Eszter. — A lakásról. Mindent tisztáztunk.
Gábor kérdőn pillantott az unokatestvérére, de Erika hallgatott.
— Eszter, ez csak… — kezdte.
— Gábor — vágott közbe a nő. — Jól értem, hogy elküldtél ide valakit, hogy a tulajdonomról érdeklődjön? Olyasmiről, ami nem a tiéd?
A férfi nem felelt. Tekintete ide-oda járt: a mappa, Erika arca, az asztallap között.
— Azt hittem, lehet erről normálisan beszélni — mondta végül. — Nyugodtan.
— Beszéltünk. Teljesen nyugodtan — felelte Eszter.
Erika eközben már a kabátját vette. Nem kezdett hosszas búcsúzkodásba; biccentett, odavetett egy rövid „rendben”-t, és kiment. Az ajtó halkan záródott mögötte.
Ketten maradtak. Eszter összeszedte az iratokat, visszacsúsztatta őket a dossziéba. Gábor a hűtő mellett állt, szótlanul.
Miután Erika elment, és a férfi bezárkózott a szobába, Eszter hosszú ideig állt a konyhaablaknál. Odakint hétköznapi tavaszi délután terült el: autók gurultak az utcán, valaki kutyát sétáltatott, gyerekek nevetgéltek a játszótéren. Az élet ment tovább, mintha semmi sem történt volna. Pedig a negyedik emeleti lakásban épp lezárult egy beszélgetés, és elkezdődött egy másik — egy kimondatlan, belső párbeszéd.
Eszter nem az a fajta ember volt, aki sértettségből hoz döntéseket. A szalonban gyakran hallgatta a vendégei panaszait: férjekről, anyósokról, barátnőkről. A történetek legtöbbször úgy végződtek, hogy „mérgemben azonnal kimondtam”. Ő viszont tudott várni. Kivárta, míg leülepednek az érzelmek, ahogy a zavaros víz is kitisztul, ha békén hagyják.
Most is erre volt szüksége. Nem új eseményekre, hanem tisztánlátásra. A döntés körvonalai már kirajzolódtak benne, de nem sürgette. Időt adott magának, hogy feltegye a kérdéseket: talán túlreagálja? Lehet, hogy Erika saját elhatározásból jött? Elképzelhető, hogy félreértés az egész?
Mindegyik felvetésre ugyanaz a válasz érkezett belülről: nem. Erika túl sok részletet ismert. Tudta, mióta lakik itt Gábor. Tudott a felújításról. Azt is, hogy a lakás Eszter nevén van. Ezek nem véletlen információk. Valaki elmondta neki. És az a valaki csak egy ember lehetett.
Gábor este nyolc körül jött ki a szobából. Leült vele szemben az asztalhoz, és a terítőt bámulta.
— Eszter, tényleg ő akart idejönni. Nem én kértem.
— De te beszéltél neki minderről.
— Csak szóba került… beszélgettünk.
— Az én lakásomról — pontosított Eszter. — Az én tulajdonomról.
A férfi hallgatása most többet mondott bármilyen magyarázatnál.
— Érted, miről beszélek? — kérdezte a nő.
— Igen.
— Akkor miért?
Gábor hosszan kereste a szavakat. Jogokról beszélt, arról, hogy tisztában akart lenni a helyzetével, hogy ez nem ellene irányult, csupán tudni szerette volna, mi illeti meg. Eszter végighallgatta.
— Ami a tiéd, az az, amit ebbe a házasságba hoztál — mondta végül csendesen. — Ez a lakás viszont az enyém volt már előtte. Az én nevemen van. Másokkal egyeztetni róla nem a te dolgod.
Újra csend lett. Nem csapott ajtó, nem emelkedtek fel a hangok. Egyszerűen elhangzottak mondatok, amelyek után nehéz úgy tenni, mintha semmi sem változott volna.
— Nem gondoltam, hogy idáig fajul — szólalt meg Gábor.
— És meddig gondoltad? — kérdezett vissza Eszter.
Erre nem érkezett válasz.
Eszterben egyszerre több emlék kavargott. A telefonbeszélgetés Gábor anyjával a „közös vagyonról”. A férfi következetes „mi lakásunk”-ozása, még akkor is, amikor ő kijavította. Erika határozott fellépése, mintha előre felkészítették volna. Ezek nem a semmiből bukkantak elő. Valaki felépített egy történetet — talán nem jogi precizitással, de szándékkal.
— Szükségem van egy kis időre — mondta végül.
— Mire?
— Hogy átgondoljam, mi lesz velünk.
Gábor visszavonult a szobába. Eszter a konyhában maradt, és nézte, ahogy odakint lassan besötétedik. Töltött magának még egy teát; észre sem vette, hogy kihűl, mire megissza.
Nem azon az estén döntött. És nem is másnap. A határozat lassan érlelődött benne, mint egy régóta halogatott feladat megoldása, amely végül magától összeáll.
Néhány héttel később beadta a válókeresetet.
A döntés nem egyetlen nap alatt született meg, hanem sok apró felismerésből állt össze véglegessé.