Eszter nem vont le azonnal következtetéseket. Nem robbant ki, nem kérte számon Gábort. Időt hagyott magának. Figyelt.
Először egészen nyugodtan hozta szóba a dolgot.
— Gábor, ezt a lakást még az esküvő előtt vettem. Az enyém, nem közös tulajdon. Nem szemrehányás, csak tény.
— Persze, tudom — felelte a férfi könnyedén. — Értem én.
Két hét múlva azonban ismét elhangzott az a bizonyos „mi lakásunk”. Eszter újra kijavította. Gábor bólintott, mintha megértette volna. Aztán megint ugyanaz történt.
Nem csinált belőle jelenetet. Eleinte arra gondolt, talán csak megszokásból mondja így — hiszen ott él, természetes, hogy többes számot használ. Ilyen előfordul. De egy idő után már nem tűnt véletlen elszólásnak.
Egy este, amikor Gábor az anyjával beszélt telefonon, Eszter nemcsak a jól ismert „mi lakásunk” kifejezést hallotta meg. A férfi halkan beszélt, de a falak vékonyak voltak.
— …úgyis házasság alatt szerzett vagyon, anya, ezt még tisztázni kell… — szűrődött át a mondat.
Amikor észrevette, hogy Eszter kilépett a folyosóra, hirtelen témát váltott.
Eszter nem ment vissza azonnal a nappaliba. Megállt az ajtó előtt pár másodpercig, aztán kiment a konyhába. Feltette a vizet forrni, és az ablak előtt állva próbálta rendezni a gondolatait. A „közös vagyon” már nem nyelvbotlás volt. Ez állásfoglalás. Csak az volt a kérdés, kinek az álláspontja, és mennyire kiforrott.
Gábor néhány perc múlva követte. Leült az asztalhoz, a telefonját görgette. Eszter teát töltött magának, de nem szólt. A férfi sem. Az este csendben telt el — kívülről békésen, belül feszülten, mint egy túlfeszített vezeték.
A következő héten Eszter a szokásosnál hamarabb végzett a szalonban. Az egyik vendég az utolsó pillanatban lemondta az időpontját. Délután három körül járt. Gábornak ilyenkor dolgoznia kellett volna. Eszter hazament, levette a kabátját, és épp a konyha felé indult, amikor megszólalt a csengő.
Az ajtóban egy negyvenes évei elején járó, ismeretlen nő állt. Erőteljes alkat, sötét kabát, rövidre vágott haj. Tekintete vizsgáló volt — olyan ember nézett így, aki előre felkészült egy beszélgetésre.
— Jó napot. Ön Eszter? — kérdezte.
— Igen. Segíthetek?
— Erika vagyok, Gábor unokatestvére. Szeretnék beszélni önnel.
Eszter nem kérdezte, miről. A hangsúlyból és a pillantásból pontosan értette.
— Fáradjon be — mondta tárgyilagosan.
Erika belépett, és anélkül, hogy külön invitálást várt volna, a fogas felé indult, mintha ismerné a lakást. Körbenézett. Eszter csendben figyelte.
— A lakás ügyében jöttem — kezdte Erika. — Gábor említette, hogy vannak rendezetlen kérdések.
— Miféle kérdések?
— A jogokról. Itt él, beszáll a költségekbe, részt vesz a háztartásban. Törvény szerint ez már érdekeltséget jelent.
Eszter néhány másodpercig nyugodtan nézett rá. Nem haraggal, inkább kíváncsian. Erika magabiztosnak tűnt, mint aki fejben már végigjátszotta a teljes párbeszédet.
Az a nap egyébként teljesen átlagosan indult. Eszter fél tízkor kezdett a szalonban, délig dolgozott, aztán a vendég telefonált, hogy jelentősen késik, inkább halasszák el az időpontot. Eszter belegyezett, összepakolt, és hazafelé indult. A megállótól gyalog ment, közben azon gondolkodott, hogy be kellene ugrania a boltba, mert elfogyott a kávé.
Végül elsétált az üzlet előtt. Egy üzenet érkezett a telefonjára, az terelte el a figyelmét. Felment a negyedikre, kinyitotta az ajtót, levette a kabátját.
Alig egy perccel később csengettek.
Ezt a furcsa egybeesést később többször is végiggondolta. Mi lett volna, ha később ér haza? Ha Erika még egyszer próbálkozik? Vagy egyszerűen feladja? Valószínűleg a végeredmény nem változott volna. Mégis, az a pillanat, amikor ajtót nyitott, és szembetalálta magát ezzel az elszánt tekintettel, beleégett az emlékezetébe.
Erika úgy viselkedett, mintha egy már eldöntött tárgyalásra érkezett volna. Eszter ismert ilyen embereket: a magabiztosságuk abból fakad, hogy nem számolnak más kimenetellel. Ez elsőre meggyőző, de valójában törékeny alap.
Miközben Erika a „családi jogokról” és a „közösen szerzett vagyonról” beszélt, Eszter nem szakította félbe. Nem azért, mert egyetértett, hanem mert tudni akarta, meddig jutott ez a gondolatmenet nélküle. Erika felkészült volt: tudta, hogy Gábor évek óta itt lakik, hogy felújítás történt. Egy dolgot azonban láthatóan nem ismert — a vásárlás pontos dátumát. Ha tudta volna, aligha érkezik ilyen bizonyossággal.
Ez sok mindent megvilágított. Gábor vagy nem mondott el mindent, vagy úgy adta elő a történetet, hogy számára kedvezőbbnek tűnjön.
— Érdekes, hogy Gábor ezt nem pontosította — szólalt meg végül Eszter higgadtan. — A lakást még a házasságkötés előtt vettem. Kizárólag az én tulajdonom.
Erika enyhén megrázta a fejét.
— Ez nem ilyen egyszerű. Ha a házasság alatt pénzt fordítottak felújításra, értéknövelésre, az már más megítélés alá esik.
— A felújítás az esküvő előtt történt — felelte Eszter. — A saját megtakarításomból. Egy pillanat.
Bement a szobába, kihúzta a komód alsó fiókját, és elővett egy vastag dossziét. Visszatért a konyhába, kinyitotta az asztalon. Az adásvételi szerződés legfelül feküdt, rajta a dátum — három évvel a házasságkötés hivatalos bejegyzése előtt.