– Lilla? – szólt bele fojtott hangon. – Azonnal beszélnünk kell… Figyelj rám… Micsoda értesítés? Miről beszélsz? Ne zagyválj!
Szinte tárgyilagos kíváncsisággal figyeltem, ahogy eluralkodik rajta a pánik. A hangja az első pillanatban még parancsoló volt, aztán megbicsaklott, végül szánalmas hadarássá foszlott. A vonal túlsó végén valaki kiabált – még innen is hallani lehetett a dühös, éles hangfoszlányokat. Gábor kapkodva próbált magyarázkodni: „Intézem…”, „Valami félreértés…”, de nyilvánvaló volt, hogy már senki nem kíváncsi a mentegetőzésére.
Egy hirtelen mozdulattal a kanapéra hajította a telefonját. Olyan erővel, hogy az lepattant róla, és a parkettán koppant.
– Te… – fordult felém zihálva. – Te számító, érzéketlen dög!
Közelebb lépett. Aztán még egyet. Árnyéka rám borult, az arca vörösen izzott a dühtől.
– Azt hiszed, ez mulatságos? Azt képzeled, hagyom, hogy egy jelentéktelen könyvelő tönkretegye mindazt, amit felépítettem?
Megragadta a vállamat, és durván megrázott. A fejem hátracsapódott, éles fájdalom hasított a nyakamba.
– Tönkreteszlek! Tizenöt évet pazaroltam rád! Az egész fiatalságomat! Már a vetélés után ki kellett volna dobnom! Még arra sem voltál képes, hogy gyereket szülj… selejt vagy!
Abban a másodpercben valami bennem végleg elszakadt.
Mintha egy vékony, utolsó szál pattant volna el – talán a régi érzések maradéka, talán az emléke annak az embernek, aki valaha volt. Minden porrá hullott.
Belül üresség maradt. Hideg, kongó csend.
Ránéztem az eltorzult arcára, az ujjakra, amelyek a vállamba mélyedtek – és nem éreztem semmit. Se félelmet. Se fájdalmat. Se haragot. Csak valami tiszta, végleges szabadságot.
– Engedj el, Gábor – mondtam halkan, mintha egy mély kút aljáról szólna a hangom.
Úgy hátrált, mintha megégette volna magát. Lassan lesimítottam a blúzomat, megigazítottam a galléromat, és nyugodtan felnéztem rá.
– Igazad van. Mindent kiszámoltam. Csak azt nem sejted, mióta és milyen alapossággal.
Felálltam, a nappali sarkában álló íróasztalomhoz léptem, és kihúztam a fiókot. Nem a megszokott könyvelési dossziét vettem elő, hanem egy másikat – kopott, szürke mappát, tele kézzel írt jegyzetekkel.
– Azt hitted, a „Horizont” jelenti az egész birodalmadat? Hogy nem látom az árnyékban futó ügyleteidet? A borítékokban csúsztatott jutalékokat? A ciprusi fedőcéget, amelyen keresztül kimentetted a pénzt?
Az arca hamuszürkévé vált.
– Képtelenség. Semmid sincs.
– De igen. Mindenem megvan – feleltem tárgyilagosan, és kinyitottam a mappát. – Itt vannak az offshore számlakivonatok. Hangfelvételek, amelyeken büszkén meséled, hogyan játszottad ki az adóellenőrzést. Levelezések a közvetítőkkel. Hamis szerződések. Pénzmosási sémák.
Egy pillanatra szünetet tartottam.
– Kettős könyvelést vezettem, Gábor. Az egyik verziót neked. A másikat magamnak. És azoknak, akik régóta várnak az ilyen anyagokra.
Elővettem egy pendrive-ot, és az asztalra tettem.
– A teljes archívum egy órája már a gazdasági bűncselekményekkel foglalkozó osztályon van. Névtelen bejelentésként. Titkosított csatornán. Már vizsgálják.
A tekintetét kapkodva emelte a mappára, a pendrive-ra, majd rám. Az ajkai mozogtak, de hang nem jött ki rajtuk. Mintha kihúzták volna belőle az áramot.
– Úgyhogy Lilla háza miatt ne aggódj. A cég miatt se. Hamarosan egyikre sem lesz szükséged. És csomagolnod sem kell. A közeljövőben egyetlen ruhadarab lesz fontos számodra: a szürke egyenruha.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
Röviden. Határozottan. Nem úgy, mint a vendégek. Inkább úgy, mint akik pontosan tudják, miért jöttek.
Gábor összerezzent. Az ajtóra nézett, aztán rám. A tekintete ide-oda cikázott kettőnk között, és akkor először láttam rajta, hogy felfogta: nincs több menekvés.