Hűséges voltam. Nem hozzá, hanem az ügyhöz. Az utolsó betűig.
– Ez nevetséges! – felnevetett idegesen, de a hangja rekedten tört fel, mintha megakadt volna a torkán. – Miféle pontról beszélsz? Ilyen nincs is!
– Dehogynem. A „Horizont” Kft. – feleltem nyugodtan. – Ketten alapítottuk. Fele-fele arányban. A társasági szerződés 7.4-es pontja, b) alpont. Az üzletrész elidegenítése – akár eladás, akár ajándékozás – érvénytelen az én írásos, közjegyző által hitelesített hozzájárulásom nélkül.
Lassan, tagoltan beszéltem, mintha egy tananyagot ismételnék át valakivel, aki nem készült fel. A szavaim nem voltak hangosak, mégis súlyosan csapódtak le.
– Hazudsz! – csattant fel, és már kapta is elő a telefonját. – Felhívom Andrást!
– Nyugodtan – vontam vállat. – András személyesen hitelesítette az alapító okiratot. Minden példány nála van. Tudod, milyen pedáns.
Gábor mozdulatlanná dermedt egy pillanatra. Láttam rajta, hogy végre felfogja: ez nem blöff. András kezdettől fogva velünk dolgozott. Nem Gábor embere volt. A jog embere volt.
Tárcsázott. Csak foszlányokat hallottam: „András… Eszter azt állítja… a 2012-es szerződés… az üzletrész-átruházásról szóló pont…”
Az ablakhoz lépett, háttal nekem. A válla megfeszült, a keze görcsösen szorította a készüléket, mintha puszta erővel akarná összeroppantani. A beszélgetés rövid volt.
Amikor visszafordult, az arcán már nem düh, hanem tiszta rémület ült.
– Ez… ez képtelenség! – hebegte. – Bíróságra megyek! Neked soha nem is volt részesedésed! Minden az én nevemen volt!
– Természetesen perelhetsz – bólintottam higgadtan. – Csakhogy az ajándékozási szerződésed semmit sem ér. Ellenben egy ügyvezető által elkövetett vagyonkimentési kísérlet már büntetőjogi kategória. Különösen nagy értékre elkövetett csalás.
Lehuppant a székre. A ragadozó eltűnt; egy sarokba szorított állat ült előttem.
– Mit akarsz? – sziszegte. – Pénzt? Mennyi kell? Kifizetlek!
– Nem az érdekel, ami a te zsebedben van, Gábor. Azt akarom, ami jog szerint az enyém. Az ötven százalékomat. És vissza is fogom szerezni. Te pedig ott találod magad, ahol tizenöt éve voltál, amikor megismertelek: egy bőrönddel és adósságokkal.
– Én építettem fel ezt a céget!
– Te voltál az arca – javítottam ki. – A szerződéseket én tárgyaltam végig, a számlákat én ellenőriztem, az adókat én utaltam. Miközben te „üzleti úton” voltál Lillával egy wellnesshotelben.
Felugrott, a szék hangosan felborult mögötte.
– Ezt még megbánod, Eszter! Tönkreteszlek!
– Mielőtt bárkit tönkretennél – mondtam csendesen –, hívd fel inkább Lillát. Kérdezd meg tőle, megkapta-e a felszólítást az előtörlesztésről.
Megmerevedett.
– Miféle felszólítást? A házat készpénzért vettem neki!
– Nem egészen – mosolyodtam el a legszakszerűbb, könyvelői arckifejezésemmel. – Te azt adtad elő, hogy a cég számára kiváló befektetés lenne egy ingatlan. A „Horizont” vásárolta meg a házat. Utána pedig „értékesítette” Lillának. Ő pedig hitelszerződést írt alá a saját cégünkkel, a teljes vételárra, jelzáloggal biztosítva.
Én állítottam össze az iratokat, emlékszel? A te ötleted volt. Én csak szabályos formába öntöttem.
– Tegnap pedig, mint egyetlen jogszerű tag, elindítottam a követelés behajtását.
Lillának harminc napja van rendezni a tartozást. Ha nem teszi, az ingatlan visszaszáll a társaságra. Vagyis rám.
Az arca eltorzult, mintha lágy viaszból gyúrták volna ki a harag és a rettegés groteszk maszkját. Úgy nézett rám, mintha idegent látna – nem azt a csendes, alkalmazkodó nőt, aki évekig hallgatott, hanem valakit, aki hideg fejjel számol és nem hibázik.
A tekintetét rajtam tartva felemelte a telefonját, és tárcsázott.
– Lilla? – szólt bele fojtott hangon. – Azonnal beszélnünk kell.