Estére Anna már úgy érezte, sikerült lemosnia magáról mindazt a keserűséget és megaláztatást, amit az elmúlt időszak hagyott benne. Nem az elbocsátás emléke határozta meg többé, hanem az a szilárd elhatározás, hogy helyreállítja a rendet. A sértett alkalmazott helyét átvette benne az a nő, aki kész volt igazságot szolgáltatni.
Hétfőn, néhány perccel tíz óra előtt, egy sötét színű autó gördült a modern irodaház főbejárata elé. Elsőként az apja szállt ki: magas, tekintélyt parancsoló férfi, kifogástalan szabású öltönyben. Arcáról nehéz lett volna bármit is leolvasni, higgadt és zárkózott maradt. Utána Anna lépett a járdára. Elegáns kosztümöt viselt, haja szigorú kontyba rendezve keretezte az arcát. A szemében nyoma sem volt bizonytalanságnak vagy félelemnek.
Ahogy beléptek az épületbe, a biztonsági őr – aki pár nappal korábban még együttérző pillantást vetett rá – most szinte vigyázzba vágta magát. Szó nélkül engedte őket a vezetői lifthez.
A tárgyalóteremben addigra összegyűlt a teljes menedzsment. Feszült moraj töltötte be a levegőt, halk találgatások és ideges suttogások keveredtek. Anna tekintete hamar megakadt Katalinon, aki a többi osztályvezető között állt, és ideges mozdulatokkal igazgatta blézerét. Arcán erőltetett mosoly feszült.
Pontban tízkor belépett a jelenlegi vezérigazgató, akit Anna apja egyelőre a helyén hagyott.
– Hölgyeim és uraim, kérem a figyelmüket! – szólalt meg, hangjában enyhe remegéssel. – Engedjék meg, hogy bemutassam a „Jövő Technológiái” új tulajdonosát és az igazgatótanács elnökét: László Sándort!
László nyugodt léptekkel a terem közepére sétált. A jelenlévők tekintete rászegeződött. Lassú pillantással végigmérte a társaságot, egy másodpercre Katalinon is megállt a szeme. A nő igyekezett még szélesebbre húzni a mosolyát.
– Jó napot kívánok – kezdte kimért, mégis erőt sugárzó hangon. – Nem szeretném hosszan húzni az időt. Azért érkeztem, hogy a vállalat működését új szintre emeljük. Ehhez kiváló szakemberekre, tiszta viszonyokra és teljes átláthatóságra van szükség. Az intrikáknak, a szakmai hanyagságnak és minden törvénysértő cselekedetnek azonnal véget vetünk. Ennek érdekében létrehozok egy új pozíciót: a fejlesztési alelnöki tisztséget. Az illető a közvetlen munkatársam lesz, az én szemem és fülem itt, és a döntéseinek ugyanakkora súlya lesz, mint az enyémnek.
A teremben síri csend telepedett meg. Mindenki feszült várakozással figyelt. Katalin kihúzta magát; szemében felcsillant a remény, hogy sokéves tapasztalatát most végre elismerik.
– Engedjék meg, hogy bemutassam – folytatta László egy rövid, hatásszünettel – a képviselőmet és a vállalat új alelnökét: Anna Lászlót.
Kezével lánya felé intett. Anna előlépett az árnyékból, és apja mellé állt.
Katalin arcán abban a pillanatban megfagyott a mosoly. A következő másodpercben teljesen eltűnt, helyét döbbenet és rettegés váltotta fel. Szeme elkerekedett, ajkai résnyire nyíltak, arca elsápadt. Úgy nézett, mintha valami lehetetlennel szembesült volna. Tekintete kétségbeesetten cikázott Anna és László között, és benne volt a felismerés: mindennek vége. Márk és Gergő sem festettek jobban; úgy meredtek Annára, mintha egy visszatérő kísértetet látnának.
Abban a másodpercben mindannyian megértették. Az a „jelentéktelen”, kirúgott alkalmazott az új tulajdonos lánya. A múlt csütörtöki diadaluk, a gúnyos nevetésük és az ünneplésük most életük legsúlyosabb hibájának tűnt.
– Első lépésként – törte meg a csendet Anna határozott, tisztán csengő hangon – teljes körű vizsgálat indul a marketingosztály elmúlt egyéves működésével kapcsolatban. Áttekintünk minden pénzügyi tranzakciót, minden szerződést és valamennyi teljesítési jelentést.
Szavait Katalin szemébe nézve mondta ki. A nő egyetlen hangot sem tudott kipréselni magából.
Az értekezlet rövidesen véget ért. Az emberek zavartan, lesütött szemmel hagyták el a termet, miközben lopva Annára pillantottak. Katalin mozdulatlanul maradt. Amikor a helyiség majdnem kiürült, lassan odalépett hozzájuk.
– László Sándor… Anna… – hangja remegett, időnként elcsuklott. – Ez valami szörnyű félreértés… én… én nem tudtam…
– Nem tudta, hogy embereket megalázni nem lehet? – szakította félbe László higgadtan. – Vagy azt nem tudta, hogy nem sajátíthat ki olyasmit, ami nem az öné?
– Semmit sem sajátítottam ki! – csattant fel éles hangon. – És Anna… ő alkalmatlan volt! Tönkretett egy kulcsfontosságú projektet!
– Egy olyan projektet – válaszolta Anna nyugodtan –, amelyet ön tett tönkre, amikor törölte az összes fájlt.