— Anna, kérlek, ne viselkedj már úgy, mint egy pénztáros! Tíz éve barátnők vagyunk, te meg még mindig filléreskedve számolgatsz. Kaviárt és azt a tengeri herkentyűs válogatást kérjük, és kész! — csapta össze az étlapot Erika olyan fölényes mozdulattal, mintha ő állná az egész vacsora számláját. — Ráadásul nemrég volt a születésnapom. Évente egyszer hadd érezzem már magam nőnek, ne csak egy robotgépnek a konyhában!
Anna lassan letette a poharát. Nyugodt arccal figyelte a barátnőjét, de már nem a régi, kedves ismerőst látta benne, hanem egy gyakorlott játszmamestert, aki mesterien bánik a bűntudatkeltéssel és a múlt emlékeivel. Erika mindig ugyanazt a forgatókönyvet követte: előbb panaszkodott a sorsára, majd amikor a „sikeres vállalkozó barátnő” pénztárcája megnyílt, gondolkodás nélkül a legdrágább tételeket választotta.
— Rendben, rendeld csak meg, Erika. Ha szerinted ez jár neked — biccentett alig észrevehetően Anna a pincér felé.
Gábor, Erika férje, a drága bőrszéken feszengett, mintha tüskéken ülne. Időről időre megigazította olcsó nyakkendőjét, és ideges pillantásokat vetett a borlap árcéduláira. Mérnöki fizetése aligha fedezte volna még az előételek árát is, de Erika évek óta azt sulykolta belé: Anna az ő közös felemelkedésük kulcsa. Ha egyszer vállalkozása van, akkor kötelessége segíteni.
Az este a megszokott mederben haladt tovább. Erika élvezettel falatozta a különlegességeket, közben pedig a megélhetési költségek emelkedéséről panaszkodott, és arról, hogy az öreg autója állandóan szervizbe kényszerül.
— Képzeld, Anna, megint tönkrement a váltó. A szerelő százezer forintot mondott javításra. Honnan teremtsük elő? Gábor alig hoz haza valamit — intett lekezelően a férje felé, aki épp egy falat drága halat rágott, és gondosan kerülte Anna tekintetét.
— Valóban, Gábor, érdekes kérdés, honnan lesz rá pénz — hajolt előre Anna, és a szemében megvillant a könyvelők hideg, számító élessége. — Úgy tudom, két éve félretesztek rendszeresen egy bizonyos célra…