– Asszonyom, legyen szíves, meg tudná mondani, elment már a busz? – lihegve rohant a megállóhoz egy férfi.
Úgy ötven év körülinek tűnt. Viseltes dzseki lógott rajta, nadrágja térdnél kinyúlt, vállán agyonhasznált táska csüngött. Egyszerű arca fölött bajusz ült. Erika ki nem állhatta a bajszos férfiakat, ezért inkább félrefordította a fejét, és nem válaszolt.
– Ne haragudjon, olyan nehéz felelni? Elment már az utolsó járat? Csak nem maga is arra vár? – kérdezte újra, miközben ledobta súlyos csomagját a padra, közvetlenül mellé.
– Én nem várok senkire – felelte szárazon. Aztán, mintha meggondolta volna magát, enyhébb hangon hozzátette: – Valamelyik busz elindult úgy öt perce, de nem figyeltem, melyik.
– Akkor ennyi… – roskadt le mellé, a pad panaszosan megnyikordult alatta. – Ezek szerint maga is lekéste?
„Milyen tolakodó…” – futott át Erika fején, miközben megigazította a kabátját. Már azon volt, hogy hazamegy; későre járt. Egy órával korábban különös szorongás fogta el: fülledtnek érezte a levegőt, és hirtelen ránehezedett a magány. Ilyesmit korábban sosem tapasztalt.
Egész életét egyedül élte le, és ez sokáig elégedettséggel töltötte el. Barátnői férjhez mentek, gyerekeket szültek, ő azonban nem vágyott családra. Élénken élt benne az emlék, hogyan hozta világra édesanyja falun egymás után a testvéreket, majd hármat intézetbe adott. Erika, mint legidősebb, amint tehette, a városba költözött.
Elvégezte a szakiskolát, könyvelő lett, és a belváros egyik nagy éttermében helyezkedett el. Kezdetben beosztottként dolgozott, később főkönyvelővé lépett elő. Lakodalmak, évfordulók, állandó jövés-menés – az unalom ismeretlen volt számára. Jól keresett, finom ételek vették körül, saját lakást vásárolt, utazgatott is; úgy érezte, ennél többre nincs szüksége.
Nem is sejtette, hogy ez a gondosan felépített, biztosnak hitt világ hamarosan meginog körülötte.